Egymás között vagyunk itt az Olvasaton, csak néhány tucat csodabogár, a betűk szerelmesei, ráadásul mindenki nyaral… Bátorkodom hát előadni az alábbi témát, talán valamicskét előbbre juthatnak közös ügyeink.

Hat évvel ezelőtt részt vettem a partiumi Szatmárnémetiben egy konferencián, a vezértéma Kölcsey volt. A harmadik napon különbusszal átvittek minket Nagykárolyba, voltunk vagy harmincan, és megtekintettük a híres Károlyi-kastélyt. Szó se róla, csakugyan szép, a lépcsőháza pedig építészeti különlegesség. Amikor másfél óra elteltével kijöttünk a birtokról, vendéglátónk és kalauzunk, Árpád átterelt minket a főút túloldalára, és karját feltartva mondta:

– Ebben az utcában, ami itt jobbra nyílik, nem messze van egy ház, ott született Kaffka Margit. De nem érdemes elmennünk odáig, mert románok lakják, és nem engedik be a magyarokat. Na, itt van a kanyarban egy presszó, menjünk kávézni és fagyizni!

Az egész díszes kompánia – csupa anyaországi költő, író, irodalomtörténész – lelkesen követte a szónokot. Egyedül én maradtam a járdán. Kávézni nem szoktam, és úgy gondoltam: a fagylalt helyett, ha már életemben először eljutottam Nagykárolyba, és állítólag irodalmár vagyok, az a minimum, hogy elsétálok Kaffka Margit szülőházához. Hátha van a falán emléktábla.

Száz méter volt a távolság, két percig sem tartott odaérni. Az épület előtt fémoszlopra szerelt barna tábla hirdeti: Casa Kaffka Margit. Mályvaszín homlokzatú, átlagos lakóház, de ez nem az eredeti állapota, ugyanis a tizenkilencedik század végén, egy tűzvészt követően átalakították. Két ablaka között, fejmagasságban márványtábla hirdeti románul is, magyarul is, hogy 1880-ban ott jött a világra a tragikus sorsú írónő.

Az utcáról csak ennyit látni az emlékhelyből, ez így nem túlzottan lírai, de aztán észrevettem, hogy az épület szélén, a földszinti fényképészműhely mellett van egy kétszárnyú, rácsos ajtó. Bekukucskáltam: békés, árnyas udvart pillantottam meg fákkal és bokrokkal, a kiskert végén pedig egy másik, lényegesen hangulatosabb, verandás házikót. A rácsos ajtó egyik szárnya résnyire nyitva volt, és megérintett a kísértés, hogy néhány lépésnyire bemerészkedjem. A következő pillanatban román kiáltozást hallottam: a verandás házikó előtt egy idős, egyszerű asszony állt, és széles mozdulatokkal, barátságosan hívogatott, menjek be. Szót fogadtam, és ott találtam magam Kaffka Margit szülőházának udvarán. A néni egyáltalán nem tudott magyarul. Amikor mondtam neki, hogy ungur vagyok Budapestről, még lelkesebb lett, és román nyelvű mondataiban sűrűn emlegette az írónőt. Majd intett, hogy várjak, és bement a házba. Három könyvvel tért vissza, Kaffka Margit román kiadású műveivel, és csillogó arccal magyarázta, hogy ő ezeket mind olvasta. Ujjaival mutatta: harmincöt éve lakik ebben a házban. Invitált, nézzem meg az otthonát, csaknem betuszkolt, de ezt elhárítottam, hiszen a veranda alapján egyértelmű volt, hogy bent csak az ő személyes holmija van – nem akartam zavarni. Biztatott, mászkáljak a kertben, nézelődjem, és e felszólításának eleget tettem. Végül elköszöntem, s még akkor is integetett utánam, amikor már a járdán álltam.

A kávézóban még javában fagylaltozott a magyar csoport. Árpádhoz léptem:

– Kérlek szépen, elmentem Margit szülőházához, és a lakója beengedett, szívesen megmutatja a házat.

Árpád fölényesen letorkollt:

– Dehogy enged be! Az egy román!

– De Árpád, én most ott voltam, onnan jövök, és beenged.

Ingerülten, teátrálisan legyintett:

– Ugyan már!

Ezt a párbeszédet végighallgatta tucatnyi anyaországi irodalmár, és egyikük sem mondta: „Na de Árpi, ha Gábort beengedték, akkor menjünk, nézzük meg Kaffka Margit szülőházát!” Ehelyett felszálltunk a különbuszra, és távoztunk.

Mindebből az alábbi kérdések nyílnak:

Az elmúlt harmincöt évben az Árpád-féle helyi erők hány anyaországi csoportnak mondták azt, hogy a Kaffka-házba nem engednek be minket a románok?

Ama anyaországi csoportok tagjai később hány anyaországi rendezvényen, társaságban, vendégségben hintették el, hogy „voltunk Nagykárolyban, de a Kaffka-házat nem láttuk, mert oda a románok nem engednek be”?

Lehetséges, hogy a román–magyar megbékélésnek sok esetben mi, magyarok vagyunk az akadályai?

(A kurucok majd a torkomnak esnek, hogy én egy hazaáruló, agymosott románbérenc vagyok.)

Zsille Gábor