Szép a rozsdás levélkabát a hegyen, a tinóru termőrészének csöves szerkezete, a zavarba ejtően lila őszi kikerics.

Magam sem tudom, hányszor jártam már ezen a réten, Visegrádon. Láttam őszi arcát, tavaszit, zúzmarásat, ködsapkásat, napszíttát egyaránt. Tudom, hogy van egy vadalmafa az úttest mellett, amikor a parkolóból a rét felé megyek, az az első, hogy köszönök neki magamban. Szia, almafa! Jó, nem elsőosztályú az almája, csak amolyan vackor, mégis szeretem rágcsálni. Az almafától általában balra fordulok, arra indulok el az oldalsó ösvény felé, az visz fel a rét tetejére, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a hegyekre.

Azt biztos, hogy sokszor és sokakkal jártam itt. Voltak közöttük fontosak, nagyon fontosak, és persze alkalmi társasághoz is szívesen csatlakoztam olykor.

Kifejezetten meleg van. Először a kabátomat veszem le, utána a kapucnis pulóveremet is a derekamra kötöm, olyan erős napsütés van még, hogy elég egy farmer és egy ujjatlan felső. Közben persze le-letérek az útról, hol a rétre futok be megnézni, lapul-e a fűszálak között gomba, hol az erdős részbe, ugyanezért. Persze, mást keresgélek az avarban, és mást a fűben. Tudom, hol és milyen gombát érdemes keresni, ha éppen érdemes. Most éppen itt nem érdemes, amit a tönkökön felejtettek, már nem feszes, hanem inkább szivacsszerű, kár is leszedni. Mást tartogat nekem ez a nap.

A domb tetejére érve leteszem a hátizsákom a fűbe, mellé a kabátomat is. Nem siettetem az utat, nem mérem az időt. Ismerek minden fát személyesen. Hányszor megtettem már ezt az utat, hányszor álltam meg a legkedvesebb tölgyfám alatt – mégsem tudom megszokni azt, amit látok, azt érzem, hogy örökké ezt szeretném nézni. Egy szeretnék lenni ezzel a nézéssel, látással. Olyan szépen is élhetnénk…

Ezek az emlékrétegek teszik igazán izgalmassá számomra a tájat. Nem tudom úgy nézni a tölgyfát, mintha csak egy tölgyfa lenne, és nem is szeretnék tárgyilagos lenni. Tudom, hogy mindettől csak én vagyok gazdagabb – e táj nélkülem is tökéletes, mindegy, hogy benne vagyok-e, vagy sem, de én benne látom meg a legszebb arcaimat.

Sosem jártam itt egymagam, egyedül, mégis úgy sétálok most, mint akire örökül hagyták ezt az egész világot, a rétet, az erdőket, de bárhányszor is láttam, nem tudok felkészülni ennyi önzetlen, áradó szépségre.

Hány érintést, kézfogást őriz a kezem, hány ölelést a karom… Hány tekintetet fényképezett már le a szemem, az agyam. És mikor (és hányszor) mondtam azt, hogy most szeretném az időt megállítani, ez az a kéz, ez az a tekintet. Ez tartson örökké.

Rétegekben rakódik egymásra az emlékezetemben mindaz, ami itt történt velem, amit itt élhettem meg. Ezek között a rétegek között el is bújhatok, de meg is találhatom magam.

Virágban sem gazdag éppen most a rét, de ami van, az kárpótol a bőség hiányáért.

Szeretem megtudni a nevüket. Az első, amit beazonosítok, a lila ökörfarkkóró. Nevével ellentétben igen szép, ibolyaszínű, fürtös virágokkal. Az alsó virágai már elnyíltak, a középen lévők teljes díszben, a tetején pedig apró, sötét bimbók. Egyetlen növényen látni a virágok jelenét, jövőjét, és elmúló idejét is.

Nem messze tőle egy újabb kis csodát találok, ezt is beazonosítom: bogernyőben nyíló koloncos legyezőfű, krémsárga virággal, a még ki nem nyílt virágok levele pirkadatszínű. Finom, bonyolult szerkezetű virág, nem tolakodó, nem harsány, ilyenkor, októberben külön öröm még egy-egy példányt észrevenni, egészen közel menni hozzá, megfigyelni a porzók titokzatos rendszerét. Még egy szép, fészkes virágzatú, napsárga virágnak is megtudtam a nevét, ő a talányos nevű peremizs.

Itt készült a legkedvesebb képem magamról, most is az a honlapom borítóképe. Nem is vettem észre, amikor elkészült, csak néztem bámészan a szemközti hegyek ívét, a puha, zöld lombokat, emlékszem, két karomat a fejem fölé emeltem, hogy a napsütésnek árnyékot vessek. Azóta mindig, amikor megállok ugyanazon a helyen, és ugyanazokat a hegyeket nézem, megpróbálom megtalálni azt az egyszervolt pillanatot, érzést. De azt csak egy kép őrzi már – egy tenyérnyi öröklétet a mindig változóban.

Mirtse Zsuzsa