A vonalas telefonkészülék, ez a lomha állat egy csinos asztalkán áll, a szobainas és a bárszekrény mellett, szobám sarkában. Akár egy kövér potrohú pók, maga alá gyűrt lábbal, ugrásra készen várakozik, hogy amint a legkisebb rezgést érzékeli kifeszített, szabályos szövésű áramkörein, máris ütemes csörömpölésbe fogjon. Vagy mint egy mélytengeri polip: órákon, olykor napokon keresztül lebeg moccanatlanul a szoba óceánjának alján, hogy azután egy szempillantás alatt megelevenedjék, és hosszan kanyargó, kagylóban végződő csápját szorosan a fülemre tapassza. A benne bujkáló emberi hang révén titokzatosan több, mint egy közönséges használati tárgy – ám műanyag porhüvelye és fémes érrendszere miatt kevesebb, mint egy élőlény. Egyfajta közvetítő, azaz mediátor az élő és az élettelen, az anyagi és a szellemi világ között.
Most itt ülök a telefon mellett, és hosszan szemlélem, ahogy a biológus egy frissen begyűjtött, különös páncélú bogarat. Az én készülékem az 1930-as évek közepéről való, szóval nem kimondottan a legfrissebb modell. Vastag bakelitkagylójában kissé már bágyadt a membrán; zsinórját érdes, piszkossötét textil burkolja, súlyos fémből készült teste koromfekete. Tetején sárgaréz lapocska tanúsítja, hogy „A Magyar Királyi Posta tulajdona”. Ha az utolsó magyar király, IV. Károly unokája, Habsburg Ottó fia, Károly holnap megkapná a jog szerint őt illető magyar koronát, nyugodtan megjelenhetne a lakásomon, hogy elkobozza a készüléket. Hiszen ami jár, az jár.
Telefonvonalam szüneteltetésével a kivénhedt készüléket már tíz éve némaságra kárhoztatom, és ezzel kétségkívül megkérdőjelezem a hasznosságát. („Hogy én mennyire utálom az úgynevezett hasznos dolgokat!” – fakadt ki egyszer egyik filozófus barátom.) Egy beporosodott kilencvenéves telefon, amely csak szobroz, és semmit sem csinál-bonyolít-szervez: a haszonelvű fogyasztói társadalom antijelképe. Ám nincs mit tenni: egy írónak, különösen egy szerkesztőnek muszáj valahogyan védekeznie.
Mi ellen? Korunk borzalmas betegsége, az úgynevezett telefonálási kényszer (cactus telefonicus budapestiensis) tudományos megfigyelésem szerint a legváratlanabb hullámokban tör az emberekre. Rendszerint heveny tárcsázási rohamban nyilvánul meg. Időnként megtörténik, hogy a számtalan egyéni roham rejtélyesen egyesül, és valóságos telefonálási áradattá nő. Ezt a jelenséget egyelőre nem sikerült időjárási tényezőkkel és napszakokkal összefüggésbe hoznom – jobb híján a hold tömegvonzásának hatására gyanakszom. A roham feltűnően gyakran tör ki irodalmi szerzőknél, továbbá irodahelyiségekben és állami közhivatalokban. Csütörtökön délután kettőkor vagy szerdán délelőtt tizenegykor az emberek hirtelen úgy érzik, muszáj felhívniuk valakit. Olyankor maguk elé csapják a noteszt, és A-tól Z-ig sorra hívják az ismerőseiket. Személyes tapasztalataim szerint törvényszerű, hogy a kollektív roham pontosan akkor veszi kezdetét, amikor leülök az asztalhoz, és korszakalkotó irodalmi ötletem támad. Abban a percben megszólal a telefon, és egy órán keresztül nincs megállás. Az évek óta nem látott Imre tőmondatban közli, hogy nincs számítógépe; Zoli negyedórán keresztül érdeklődik vasárnap hajnalban küldött kéziratai sorsáról; Antal felszólít, hogy utazzam Mátramindszentre, és lehetőleg azonnal induljak el; István húszperces monológban értesít, hogy három hét múlva lesz egy kiállítás megnyitója, feltétlenül legyek jelen, bár a helyszínre, a pontos időpontra és a festő nevére sajnos nem emlékszik.
Kosztolányi szerint a telefon pacsirta, amely bedalolja az otthont. Szerintem inkább egy karón gubbasztó varjú, amitől egy kicsit félünk, de azért szívesen beleszőjük a történeteinkbe.

Zsille Gábor