A kora tavaszi szürkületben beindult a madárcsivitelés, az örökzöldek kemény levelei között puha rügyek jelentek meg az erdőben, és valami kerek szirmú sárga virág is felütötte már a fejét az avar barnái között, a virágzó sombokrok alatt. Ha a tekintetet még följebb emelte az ember, a látóhatáron még csak a csupasz fák csipkézték a hegygerincet, még messzebb pedig egy UFO ért éppen földet, hideg kékbe burkolva a környezetet. Miután az ember még egyszer visszanézett, mondván magában, ez meg miféle fa, helyi tájszólással, ez meg a mi a fa’, az UFO pinkre váltott, és ha az ember elég elvontan tudott gondolkodni, akkor virágot, színes kálát is beleláthatott a repülő csészealjba.

– Az mi? – kérdezte Ani, aki ritkán ért rá arra, hogy UFO-lesre járjon a környéken, nem úgy, mint gyakran a földijei, akik nem egyszer légpuskával indultak meg egy-egy ismeretlen repülő tárgynak nézett diszkógömbre, melyet a Tó Party Disco újonnan szerelt föl a szombat esti Tóparti Tó Partyjára.

– Micsoda? – kérdezett vissza Béla, mert ő semmi különöset nem érzékelt a látóhatáron, mivel járó-kelő, minden lében kanál emberként első kézből értesült bármiről, hacsak nem ő maga értesített másokat.

– Az a színes izé.

– Az az új Bence-hegyi kilátó, babácska. Felmenjünk? – felelte Béla.

– Fel. De miért ilyen rózsaszín meg kék?

– Nem tudja, fiú-e vagy lány.

Béla és Ani gyalog indultak neki a hegynek. Ani sok évvel ezelőtt járt itt utoljára, amikor a régi kilátót, az olajfúró tornyot már felrobbantották, és a hegytető természetes pompájában lélegzett fel. Ani nehezen mászott emelkedőt, arca kipirult, mellkasa összeszorult, igyekezett nyitott szájjal lélegezve több oxigénhez jutni, Béla viszont könnyedén vette a terepet, még arra is maradt levegője, hogy beszéljen, szokása szerint belecsapva mondandója közepébe.

– Az a kis ember az élet minden mélységével megküzdött, kivéve a magasságot. Két rossz házasság volt mögötte. Az első felesége valami matyóhimzésmániás volt, ki akart költözni falura, megvetetett a Gézával egy régi parasztházat. Aztán meg évekig siránkozott, hogy neki ott nincs munkája, mert senki nem terveztet vele ruhát. El kellett adni a szép házat, és visszaköltözni Budára. Igen ám, de ott a falun az asszonyka összejött valami apácával. Csaknem maga is apácának állt, végül csak cölibátust fogadott. A Géza tűrte, pedig, babácska, tudja milyen szenvedés ez egy férfinek! Hát nem azért házasodik meg az ember, hogy utána minden este színek szerint fonalat válogasson! De ez a jó ember még ezt is tűrte. Hanem akkor meg az asszonyka siránkozott, hogy nem jön a gyerek. Hát mitől jött volna, a Szent Lélektől?! Végül az asszonyka lombikoztatott magának egyet a Géza pénzén, de ezt már a Géza se bírta, beadta a válást. Az asszony nem ment bele, de végül persze elválasztották őket, amikor a kis lombikbébi pár hónapos volt, még az egyházi válást is elintézték. Akkor meg rögtön elvett egy másik ilyen selejtet az a szerencsétlen!

– Melyik szerencsétlenről beszél? – kérdezte volna Ani, de egy hangot nem bírt a torkán kipréselni hegymenetben, így Béla zavartalanul folytatta.

– Na, az a másik rögtön fölcsináltatta magát, és ő is lehúzta egy fél lakás árával a Gézát. Aztán még egyszer fölcsináltatta magát, de már nem a Gézával, hanem az edzőjével. Én nem tudom, milyen sportokra járnak ezek a nők, valami harcművészet volt. De a nagy harcművész gurunak nem köllött a gyerek, aztán a nő azt is a Géza nyakába varrta, aztán közben meg már ez az asszony se nézett rá a Gézára. Pedig szép testű, csinos pofájú fickó volt. Nem, babácska?

– Aha – lihegte Ani rövid oldalpillantással.

– Na, két év sem telt bele, a Géza ezt a nőt is levetette, de addigra már, ha utánaszámol, babácska, évek óta járta a házasság Poklának mélyét. Én aztán tudom, milyen a rossz házasság! Huszonöt év gyakorlatom van benne. Aztán amikor végre a Vivikével megtalálták egymást, alig tíz évet tudtak együtt tölteni, jött a betegség. Erre mondom, kicsi babám, hogy az az ember derekasan küzdött az élet mélységeivel. A kórház, a műtétek, a kemoterápia! Hónapokig rohadni elevenen egy sterilizált kórházi szobában, kiszolgáltatva a látogatóknak! Micsoda bátorság! Csak a magassággal nem tudott megküzdeni.

Szemben népes család ereszkedett le, Ani kihasználta az alkalmat, hogy félreálljon pihenni, és levegőhöz jusson:

– Ezt hogy érti?

– Tériszonyos volt – felelte Béla, majd új lendülettel vágott neki az emelkedőnek. – A Viviennel kirándulni mentek a Duna-kanyarba, mert az a jó ember a szent helyeket szerette, és mindenhol tudott egy-egy szent helyet.

– Dehát a falunk alatt is Mária-vonal van, minek kimozdulni olyan messzire? – vágott közbe Ani, de már meg is bánta, hogy értékes lélegzetvételeket pazarolt beszédre, mert az út egyre meredekebben emelkedett.

– Dömös felé túráztak, és elérték a Prédikálószék-kilátót, ahonnan a Duna-kanyart szépen belátni. Géza nem akart felmenni. Eltökélt volt odafelé, de ahogy meglátta, hogy milyen gyufaszálakból van az a magas torony összerakva, megrettent, és azt mondta, megelégszik ő a tövéből adódó látvánnyal is. A Vivien biztatta, hogy menjenek föl együtt, és el is indultak. Géza két kézzel kapaszkodott, az egyikkel a korlátot, a másikkal a feleségét markolta szorosan, és csak maga elé nézett. Amikor a torony feléhez értek, megtorpant, és azt mondta, „Jaj, nagyon félek. Lemenni sem merek!” „Segítek lemenni”, mondta Vivien. Levezette az emberét, aztán megetette, megitatta. Majd azt mondta: „Semerre se nézz, csak a vállamra”, és megindultak újra, föl. Vivien vezette a férjét, és araszolva, csaknem fél óra alatt fölértek. A kilátó csúcsára először Vivien lépett ki, és nyolcszor-tízszer visszatért a lépcső tetején veszteglő, a korlátot markoló férjéhez, és ilyeneket mondott. „Nagyon szép a kilátás. Magas korlát van körbe. Nagyon biztonságos. Nem is kell kimenned a szélére, középről is mindent látsz. És, figyelj, itt van fönt egy cuki kutya is!” Lassan kivezette Gézát a kilátó tetejére. Géza összegörnyedve izzadt és remegett, de Vivien biztatta: „Fogjad a kezemet! Nézz körül!” Végre az a kis ember kiegyenesedett, és kinézett a messzi tájra. És tetszett neki! Vagy fél órát eltöltöttek a toronyban, körbe-körbe jártak, kívül Vivien, a férjét a belső oldalán vezette, szorosan fogták egymás kezét. A lefelé menet aztán a lépcsőn megint nehezebb volt, de amikor leértek, akkor a férfi a Vivient ölelgette, sírt örömében, és ezt mondogatta: „Hát felmentem! Fönt voltam! Köszönöm!”

Eddigre Béla és Ani is fölért a Bence-hegy csúcsára, Ani lihegve hallgatta, ahogy Béla csalódott képpel olvassa fel a „Nyitvatartás” táblát, majd hozzáteszi, hogy egyértelmű legyen:

– Zárva van.

Körbesétálták a tornyot, majd lefelé indultak. Ani a testét sokkal könnyebbnek érezte, mint fölfelé, és vidáman csivitelt arról, milyen csokoládékrémes profiterolt lehet kapni az Édes Velencében, de Béla még mindig Vivien néhai emberével foglalatoskodott.

– Ezért is mondom mindig, babácska, hogy ritka szerencséje volt ennek a Gézának a Vivivel, mert az az asszony emelte föl őt a pokolból, állította meg a lejtőn, és indította útra az életben. Végtére is: Az emelkedő és a lejtő ugyanaz az út, csak a tekintetünk álljon a helyes irányba.

– És melyik a helyes irány? – kérdezte Ani.

– Mindig az, amerre épp haladunk.

Szilágyi-Nagy Ildikó