A Nap már csak gyöngéden melenget, későn ébred, korán nyugszik. Már őszi reggelekre ébredünk, bár még késő nyár van, és reménykedünk, hogy a vényasszonyok nyara hoz még némi meleget, mielőtt fűteni kezdenénk. A nyárból nem csupán a bőséges termést pakoltam üvegekbe, a polcok megteltek, hanem feltöltöttem a lelkem polcait is. Találkozások, nevetések, utazások, mind együtt sorakoznak lelkem kamrapolcain. Csemegézni való vízfodor, lombsussanás, ölelések, nevetés.

István király ünnepén Kárpátalján jártam. A szülőföld sosem változik, legalább is a hozzá fűződő viszony. Amikor átléptem Ukrajna határát, Kárpátalja kapuját, és Tiszaújlaknál a Turul madár szobra előtt megálltunk, igyekeztem magamhoz ölelni egész Kárpátalját. Beregszász, a drága szülőváros, Munkács csodálatos vára, a zászlólobogás most máshogyan hatott rám, mint eddig. A milliószor megjárt utcákon, ahol harminchét évig jártam, ahol a dédszüleim is otthon voltak, most egyetlen ismerős arcot sem láttam. Valamiféle idegenség telepedett az egész ottlétemre. Otthon voltam, de mégsem. A város megváltozott, de ha nem csupán egy rövid ideig tartózkodtam volna ott, bizonyára más érzések mozdultak volna meg bennem. Most ennyi jutott, két év távollét után egy lélegzetnyi Beregszász.

A tiszabökényi rendezvény felemelő volt és fájdalmas. Az ott élő nénikkel beszélgettem, elmondták, hogy a gyermekeik már elköltöztek, aki csak Magyarországra, az néha hazajár, aki távolabbra, az haza sem tud utazni. Az egyik néni elmesélte, hogy két éve nem látta a gyermekét. Persze az online tér sok lehetőséget biztosít, de mégsem ugyanaz, ha az ember nem foghatja meg a gyermeke kezét, nem ölelheti magához. Vannak családok, akik az édesapa nélkülözésével élnek, mert ő a háború elől menekül, ha átlépi a határt, elviszik. Mert a háború nem ért véget. Kárpátalján nyoma sincs ennek a háborúnak, kétezer kilométerre nem hallatszik a puskaropogás, csak azok hallják, akinek a szerettük odaveszett.

Míg gyermekkorom ízét, a körte limonádét iszogatom, arra gondolok, hogy teljesen ellehetetlenítik az ott élő magyarok életét. Megtudtam, hogy működik már a nyelvcsendőrség, s ha valaki megszegi a törvényt, azt föl lehet jelenteni. Levették a magyar feliratokat és a magyar zászlókat is az intézményekről. Tudják jól, megtanulták tőlünk, hogy nyelvében él a nemzet, ezért a nyelvünket üldözik, hogy elpusztítsák a nemzetünket.

Feszítő és dühös érzés volt ezekkel a dolgokkal szembesülni, valami olyan, amit nehezen tud az ember jól kezelni. Megszűntek bennem a miértek, csak a hála maradt, hogy időben el tudtam jönni, hogy a fiamat nem veszi el egy idegen nép háborúja, hogy nyugodtan szólhatok az anyanyelvemen. Nem sajátom már ez a fájdalom, hiszen nem kell naponta szembesülnöm az igazságtalanságokkal, távol vagyok tőlük. Mégis felszakadó seb, gyógyíthatatlan. Ez is egy emlék azon a bizonyos polcon, olyan, amit le sem tudok zárni, mindig nyitva van.

Lőrincz P. Gabriella