Amikor még nem laktam falun, de már játszottam a költözés gondolatával, egy ismerős azt mondta, eszembe ne tartsam a vidékre költözést, mert az pusztulás. Kifejtette, hogy falun nincs élet, nincs semmi, csak magába szív a nyomorúság, ott nem fogok alkotni… Nem értettem, miről beszél, ő, aki sosem élt vidéken, aki másfajta szépségeket lát, olyasmiről ad tanácsot, amit soha nem próbált.

Most, hogy kitavaszodott, végre az írást is kint végezhetem. A náddal körbevett, összeeszkábált, filagóriának becézett kaliba alatt madárcsicsergésben írhatok. Nézem a fűszálakon megcsillanó napfényt, az épp nyiladozó gyümölcsfákat, hallgatom a szorgos méheket, és eszembe jut ez az ismerős. Miközben a fotót készítem, egy macska dorombolva nyolcasokat ír a lábaimnál, és mélységes béke vesz körül. Harang szól, munkagépek hangja hallatszik hajnaltól napestig. Esténként tüzet rakok, gyakran az udvaron főzök. Ha lesétálok a kert végéig, naponta látok új csodát, mindig valami kikelt, kivirágzott, él. A nyitás így pandémia idején nekem egészem mást jelent, most épp nyíló virágot. A falusi életen nem sokat változtatott a boltok zárása, gyakorlatilag minden rendelhető. Amikor boldog vagyok, virágot nézegetek, ha bosszant valami, kapálok. Valahogy így élhettek a régiek, nem is láttam depressziós mamákat falun. Ha maradtam volna az emeleten, abban a kicsiny zárt világban, valószínűleg most egészen más dolgokat gondolnék, más vágyaim volnának, más terveim, és más emlékek bújnának elő a gondolataimból. Mert a legtávolibb emlékeim azok, amik most segítenek, a gyermekkorom emlékei. Kevesebb, másféle szükségem van itt az iskolákban tanultakra, annál nagyobb arra az emlékre, amiket nagymamámtól láttam. Olyan dolgok is eszembe jutnak, amikre már azt hittem, hogy nem is emlékszem.

Igaza lett az ismerősömnek, sőt, amikor mondta, akkor is igaza volt, az az ő igazsága. Magába szívott a táj, a föld, a fű, az évszakok. Bezárult egy világ, a városi élet világa. Már bántanak a zajok, a szemét, a szmog, ami soha nem zavart. És igazam lett nekem is, ami az én igazságom. Kinyílt egy új világ, egy olyan, amit nem ért mindenki. Ettől sem ő nem lett kevesebb, sem én több, csak más dolgokat gondolunk, tapasztalunk. Amikor ültetek, földes a kezem, de valaki csak azt látja, hogy piszkos, pedig földes. Olyan ez, mint a tinta, az sem piszok, csak tinta, amivel alkotni lehet. Gyermekkoromban nagyon rossz minőségű tollaim voltak az iskolában, folyt belőlük a tinta, így szinte mindig tintás volt az ujjam, a ruhám, már akkor is voltak emberek, akik ezt piszkosnak hívták. Később ilyen, folyós tollal kezdtem el verseket is írni, alkottam, tintás volt a kezem. Most is alkotok, teremtek, földes a kezem, megcsíp a csalán, ha nem figyelek, vagy szálka megy az ujjamba, esetleg kormos leszek, ilyen csodavilágban élek.

Lőrincz P. Gabriella