Mindjárt vége márciusnak, a tavasz, az újjászületés megmozgatja az emberek lelkét, az enyémet legalábbis biztosan. Újabb utazásom Budapestre, így a tavasz kezdetén már kicsit hangulatosabbra sikerült, mint az előző, és szinte biztos vagyok benne, hogy ez a napsütésnek köszönhető. Kertes ház után egy napra is visszatérni egy panellakásba hajmeresztő dolog. Szinte megfullad az ember, és azt érzi, hogy konzervdobozba rakták. Egészen hihetetlen, hogy húsz évet töltöttem egy második emeleti lakásban, és most milyen rövid idő is elég ahhoz, hogy vágyakozzak a házhoz, a kerthez, a földhöz.

A magány időszaka ért most el. Az egyedüllét soha nem zavart, mondhatni, élvezem is. Valójában szeretek egyedül lenni, megoldani dolgokat, még tanulom, hogyan kell segítséget kérni, nyitni mások felé. Talán a csalódások, a mindenkit elérő hátba szúrások miatt lettem ilyen, nem tudom. Úgy tűnik, fogytán van a lelki tartalékom, ugyanis azt vettem észre, hogy az egyedüllétem magánnyá kezd változni. Persze a járvány alatt sokakat elér ez az érzés, kit hamarabb, akár hetek alatt, kit később, akár egy év után. Végtelenül elkezdett hiányozni a közösségi élet, hiányoznak az előadások, a rendhagyó irodalomórák, a beszélgetések. Eddig is tudtam, hogy erőt tölt belém minden egyes bemutató vagy felolvasás, közös étkezés, séta, de most ott, a pesti lakásban értettem meg, hogy a szükség ideje ez. Szükségessé vált valami, mégpedig a társaság. Bár telefonon, interneten keresztül elérjük egymást, az mégis más. Persze, hálás vagyok azért, hogy valamilyen módon el tudjuk érni a számunkra fontos embereket, hálás vagyok a technika adta lehetőségekért, mégis, a személyes kapcsolatra vágyik most a lelkem, hiszen az ember társas lény. Szeretünk együtt lenni. Még azok is, akiknek szükségük van az egyedüllétre, akiknek kell a csönd, a befelé figyelés. Így vagyunk teremtve, ilyenek vagyunk. Az ünnepeinket, születésnapokat, gyermekszületést, vallási és nemzeti ünnepeket szeretjük közösségben tölteni, legyen az nagyobb vagy kisebb társaság. És bánatunkhoz is kell a többi ember, hiszen a temetésekkor, búcsúztatókon nem az elhunyt, hanem a hozzátartozó miatt jelenünk meg. Mert tudjuk, hogy meg kell osztani az érzést. A csodálatos anyanyelvünk azt mondja, osztozunk az örömben vagy a fájdalomban. Osztozunk, így könnyebb a teher, mert elosztottuk, és nagyobb az öröm, mert az együtt örvendés megsokszorosítja az öröm érzetét. Ez a fajta osztozáshiány ért utol, mert a dolgok megtörténnek akkor is, ha egyedül vagyunk. Az élet működik akkor is, ha most kicsit visszafogottabb, de fontos, hogy ezeket a történéseket személyesen kapcsolódva megoszthassuk.

Néztem az erkélyeken egyedül álldogáló embereket, amint a kávéjukat kortyolják, szívnak egyet a cigarettájukba, kémlelik a többi erkélyt, és rájöttem, hogy egy vagyok én is közülük. És rám nehezedett a magány.

Lőrincz P. Gabriella