Néhány éve a fiammal vizsgálaton vettünk részt. A kicsit sem kedves orvos felsorolta a szobában lévő dolgokat, és megkérdezte a gyermekemet, hogy mik ezek egyetlen szóval. Fiam egyértelműen rávágta, hogy tárgyak. Az orvos elégedetlen volt, mert ő a bútorok választ várta. A gyermek felháborodott, hiszen ezek elsősorban tárgyak, csak aztán bútorok. Ágy, asztal, szék…

Nagyon sokat olvashatunk napjainkban a kárpátaljai magyarokról, oktatási- és nyelvtörvényről, a kisebbségi jogok megsértéséről. Bár a média tele van ezekkel a hírekkel, aki nem látogat el Kárpátaljára, nem tudja, hogy minden rossz dolog ellenére, Beregszász és a magyarok által lakott terület még mindig békés. Igaz egyre fogyunk, a vidámság, a kellemes hangulat mind kevésbé jellemző, hiszen családok szakadtak szét az elmúlt négy év alatt – mégis nyugalom van. Mindenki teszi a dolgát, akkor is, ha akadnak, akik ennek nem örülnek. Egyetlen dolog soha nem jut eszembe, ha az itthoniakra gondolok: a sajnálat. Eszembe jut viszont a keménység, a hazaszeretet, a kitartás. Sokan már a kilencvenes évek elején úgy gondolták, hogy elviselhetetlen a Kárpátalján való megmaradás, negyed évszázaddal később, sokkal nehezebb körülmények között mégis maradtunk még, és még mindig nem találjuk elviselhetetlennek. Már naponta nehezebb, szinte a lélegzetvételünket is figyelik, az árak az egekben, a fizetések sehol, de valami kimondhatatlan, csupán körülírható még itthon tart, ki tudja meddig.

Nemzetiségünket nem tudjuk megtartani olyan körülmények között, amit Ukrajna szeretne kínálni nekünk, és épp ez a cél. Amennyiben a nyelvtörvény, amit első olvasatban már elfogadott a parlament, életbe lép, az egyfajta nemzetiségi kivéreztetés lesz. Keményebb ez bárminél, talán a halálnál is kegyetlenebb, hiszen elevenen kínoznak. Nagyon sokáig fenntartható állapot lehet, ha hatályba lépés után nem történik majd meg a kivitelezés, csak, mint egy lesújtani kész bárd lebeg majd fejünk fölött, mint jelenleg az oktatási törvény. Tanácstalanok lettünk. Szeretnénk maradni, nem ártani senkinek, élni egymás mellett, mint eddig. Félő, hogy az egymás ellen való hergelés célt ér egyszer, egyetlen hajszálon függ a béke, és bár nagy szavaknak tűnnek ezek, valósággal nagyok csak akkor lesznek, amikor az ember a saját bőrén, a hétköznapjaiban érzi. Nem a szabadságról, nem a jólétről, nem demokráciáról álmodozunk most, csak békéről. Sokan írtak már erről, sokat olvashattunk róla, de valójában akkor érthető igazán, ha híján vagyunk annak. Léteznek különféle megoldások: el lehet költözni, vagy azt tettetni, hogy nem történik semmi, esetleg beletörődni, beolvadni – de nem mindenki képes erre. Tesszük a dolgunkat, kapaszkodunk szalmaszálainkba, megosztjuk kapaszkodóinkat a végsőkig. Némák vagyunk, mint a tárgyak.

Az események felgyorsultak. Naponta jönnek a rossz hírek, provokációk, álhírek. A mindentől való félelem egyetlen dolgot erősítenek meg bennem és tudom, sokakban: elsősorban magyarok vagyunk. Minden egyéb másodlagos.

Lőrincz P. Gabriella