Kezdődik az iskola. Emlékszem, gyerekkoromban már vártam, a hosszúra nyúlt nyári szünet után. Az új könyvek szagát, az osztály rajcsúrozását – kiszínesült a világ, akár az őszi falevelek. Új ceruzák, színesek, tolltartó, festékek. Tornadressz, tornacipő, mert a tavalyit már kinőttem, esetenként új táska, mind-mind öröm. Persze a szülőknek anyagi teher, amit akkor még nem fogtam fel.

Édesapám hat gyerekes paraszti családban nőtt fel, néha úgy jártak iskolába, hogy akinek volt cipője, az ment. Háború után voltak, majd az ötvenes évek következett, padlásseprés. Mégis: kiválasztotta a tanítója, menjen továbbtanulni a pápai tanítóképzőbe. Talán mert a templomban is a legszebben olvasott fel a ministránsok közül. Néha emlegeti: ha korábban történt volna akár egy évtizeddel, valószínűleg papnak küldik. Így világi pályára került. De a képzőben fizetni is kellett – miből?

Egyik bátyja katona volt, zsoldot kapott, ő folyósította az apanázst. Ezért valamit elvett magától, nem vett új ruhát, nem kantinozott a többiekkel, ki tudja? Segített. Öccse elvégezte a tanítóképzőt, tanított egész életén át, bár még nem volt pedagógus életpálya. Mára aranydiplomás, a falutól is kapott díszoklevelet. Ha megy a boltba, gyógyszertárba, a közeli városba, szinte mindenhol van tanítványa, olyanok, mint egy nagy család, előreveszik a sorban, tisztelik.

Kinek köszönheti mindezt? A tanítójának, a családjának, a bátyjának, aki támogatta, és magának is persze, amiért megállta a helyét. Fizikából voltam a legjobb – mondja, amiért külön csodálom, nekem a humán tudományok és a művészet ment kedvvel és könnyen, a természettudományok jelentették a muszájt. De Kodolányi János éppúgy iskolát váltott ezért, mint Bartók Béla. Pontosabban a szüleik látták, amit ma a különleges tehetségek osztályában élvezhet a tanuló: nem kell a többi tantárgyat ugyanazzal az energiával elsajátítani, mint amelyikben kiemelkedő. Megszívlelendő azoknak a szülőknek, akik mindenből hajszolják a gyereket és nem figyelik: miben tehetséges? Hogy a többiből engedjenek.

Ma sincs másképp az anyagiakkal. Bár a felsőoktatásig elég a gyerek ellátása, az sem kevés. Ha vidékről nagyvárosba kerül, hogy főiskolára, egyetemre járjon, a lakhatást is fizetni kell. És a tandíjat is, ha éppen nem kerül be az államilag támogatottra. Egy ismerősünk gyereke két évet végigpincérkedett a tanulás mellett, harmadik évben kerülhetett át a tandíjmentesek közé.

A családban egy hasonló esetnél a városba származó rokon segített – a tandíj felét állta öt éven keresztül, így a kisdiploma mellé odakerülhetett a nagy is. Vannak mecénások és tehetséges, de támogatásra szoruló emberek. Nyilván az utóbbi több. Az egyik lehetőség, hogy a család akár közelebbi, akár távolabbi tagjai hozzátegyenek. Talán nem közvetlenül adják vissza, akik kapták, hanem a kisebb és nagyobb közösségnek, a nemzetnek – „egész népemet fogom tanítani”. Csezmiczei János a nagybátyja, Vitéz János támogatása nélkül nem lett volna Janus Pannonius, a csakúgy támogató nagybáty, Pallagi Gyula nélkül Móricz Zsigmond sem végezte volna el iskoláit.

Tanulni érdemes, a család még mindig segít, ha kell, indulhat az új tanév, új reményekkel és küzdelmekkel.

Csanda Mária