Játékot ajánlok, kedves Olvasó, képzeletbeli, mégis valóságos utazást. Arra kérem, ezen írás olvasása mellett hívja be a számítógépén Magyarország nagyítható térképét, keresse meg rajta Tállyát, ott lesz jobbra fönt, Miskolctól északkeletre. Váltson műholdképre, keresse meg a Rákóczi utcát – ez a község főutcája –, fogja meg a sárga kisembert a térkép alsó sarkában, és helyezze le oda, ahol a Rákóczi út a Jókai utcával találkozik.

Ugye megjelenik az utcakép? Innen nem látni be az egész falut, Tállya túl nagy ahhoz, csupa lejtő-emelkedő utcái különben is olyanok, mint valami hatalmas pókháló szálai. Az utcaképre kattintással induljon el toronyiránt, a templom felé. Kétoldalt réginek kinéző házak és Kádár-kockák vegyesen. Jobbról szép terméskő kerítést hagy el, aztán fából faragott Szent Flórián-szobrot, vele szemben apácarácsos, fedett buszmegálló, kicsit messzebb a túloldali ugyanilyen.

Kis térre ér, jobbról fából faragott, stilizált főnixmadár, alatta fölirat: Európa mértani középpontja. Ez komoly dolog, szakemberek tűzték ki 1992-ben, ahogy más szakemberek más Európa közepéket szerte a földrészen. Utóvégre attól függ, mit és hogyan számítunk bele a mérésbe az atlanti-óceáni szigetektől az Ural hegygerincéig.

De miért is ne lehetne Tállya Európa közepe? Ha elszakadunk a vonalzóktól és szögmérőktől, ha évszázadokat és embermilliók hiteit, vágyait, törekvéseit sűrítjük egyetlen téridőtérképpé, miért is ne rajzolná ki éppen ezt az egykor négyezer lakost számláló, fallal kerített várost, ma ezerhétszáz lelkes falut a maga központjaként?

Menjen tovább, kedves Utazó, fel az enyhe emelkedőn. Előbb jobbról, aztán balról utca csatlakozik a térré szélesedő kereszteződéshez. Szemben a posta épülete nem szokványos falusi ház, sejtet már valamit a következőkből. Menjen tovább, hagyja el jobbról a patikát, álljon meg a bolt előtt (ha betérne, hallaná, hogy itt mindenki keresztnevén szólítja a másikat), és nézzen körül, mert megérkezett egy olyan múltból megőrzött mezővároskába, amilyet nem sokat láthat már Magyarországon.

A hegyaljai bor tette egykor jómódúvá Tállyát, az avatta a magyar történelem szereplőjévé. Innen van, hogy a vándor itt évszázados múlttal találkozik. Jobbról a rommá lett későbarokk fogadónak csak a fűvel benőtt helye van meg, és a kútja a kis park közepén, átellenben viszont városi karakterű, kétszintes ház idézi hitelesen a száz évnél is korábbi időket.

Haladjon tovább. Balról megrokkantságában is megejtően szép ház, boltajtóval az utcára, nemes arányú ablakokkal a fölső szinten. A városi embernek az ilyen házak láttán dobban meg a szíve: istenem, de jó lenne megvenni, rendbe hozni, általa birtokba venni mindazt a múltat, amit őriz, és továbbadni a jövőnek, magunkat is belefoglalva.

Ahogy kétoldalt zárt sort alkotva összeérnek a szomszédos házak, az mutatja a település mezővárosi múltját. Az egykor itt élők nem paraszti gazdálkodást folytattak, hanem szőlőt műveltek. Ahogy egy régi vers mondja a tállyaiakról: „Mindent pénzen vesznek, abból isznak, esznek, / kupecnek aranyán ruházatot vesznek. / Élelem reményét csak a borból vesznek, / Aki szőlőt művel, az láttatik késznek.”

Ha továbbmegy, kedves Utazó, újabb kétszintes ház következik, ez is jómódú egykori tulajdonosra, alighanem kereskedőre vall. Megint egy kis tér nyílik, az itt álló községháza épülete is évszázados falakat sejtet. Balról is, jobbról is tekintélyes, régi épületek széles kapukkal. Még egy-két lépés, és megérkezett Lavotta Jánoshoz, de legalábbis az emlékéhez. A tekintélyes Rácz-Koroknay ház falán bronz tábla, a muzsikus félalakos reliefje mellett ez olvasható: Tállyán halt meg Lavotta János, 1764–1820, a verbunkos muzsika mestere. Ami nincs odaírva, de tudható, hogy a patikába ment gyógyszerért, ott esett össze és halt meg augusztus 11-én. Vajon ez az a ház? Kora alapján akár ez is lehet, bár inkább jómódú szőlősgazda otthonának tűnik, mint patikának. Nincs ennek igazán jelentősége, éppen elég, hogy itt, ezen az utcán járt Lavotta, ezek között a házak között, itt muzsikált és itta a hegyaljai bort, amíg meg nem halt.

Hogy ki is volt ő, arra nézve a legbölcsebb dolog jó barátjának, Bernát Mihálynak 1818-ban lejegyzett sorait elolvasni: „Lavotta János […] a’ honi bájoló darabok’ csak nem leg első hangfejtegetője. Gyors ujjainak szerette hegedűjén bámulásig egymást váltott mozgatásával, tüzes képzelődésének több nemű, de leg inkább magyar szabású kótákra tett remek jegyzéseivel; kivetkeztetvén tudniillik az ízlés avult köntöséből, s által adván annak szerentsésen a’ maga természetes ugyan, de a mesterség által fenn-léptsőkre emelt hazai méltóságát, és erőltetés nélkül való reátartását; magát a’ nemzet ’s tulajdon ditsőségére a késő-világ’ előtt esmeretessé, fenn-maradóvá, sőt […] halhatatlanná is tette.”

Bizony, kedves Utazó, a bronztábla előtt állva a magyar múlt kútjának két évszázados mélységébe pillanthat bele. Képzelje el ugyanezt a házat, ugyanezt az utcát akkori valójában, a jövő-menő szekerekkel, béresekkel és jómódú gazdákkal, kereskedőkkel, kijjebb a hegyoldalakra fölfutó szőlősorokkal, ahol már kezdenek telleni a fürtök. Hallja a szekerek zörgését, érzi az őszi illatot?

És még tovább is van a tállyai utazás. Tegyen csak pár lépést, kedves Utazó, és nézze, jobbról fehér, tömbös formájú épület fogadja. Jól sejti, műemlék bizony, a Rákóczi-kúria több szakaszban az 1650-es évektől épült. Korabarokknak mondják, de ha későreneszánsznak érzi, akkor sem téved nagyot. A szakemberek föltételezése szerint az építtetője nem más volt, mint Lorántffy Zsuzsanna, Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye. Micsoda zengése van ennek a névnek! A kúria nem fejedelmi otthonnak készült, a tiszttartó lakhatott benne, de igen valószínű, hogy a birtokait erős kézzel kormányozó, mindent személyesen ellenőrző fejedelemasszony, aki apai örökségből birtokolta a várost, maga is megszállt benne. Képzeletben érintse meg a falat, és próbálja átérezni, hogy immár három és fél évszázadnyi múlttal lépett kapcsolatba.

Ha folytatja a térképes sétát, jobbról a lombok takarásában csinos kastély tűnik fel, egykor a Maillot bárók otthona. Ez már igazi barokk, az 1720-as évektől kezdték építeni, és egészen a 20. század elejéig bővült. Ide képzelje mondjuk az előző századforduló korát, a parkban reggeliző bárókisasszonyokkal, ifjakkal szalmakalapban, esetleg egy automobillal az udvaron. Ha továbbsétál, a szemben álló, kétszintes ház nem hordoz különleges emlékeket, balról viszont a katolikus templom gótikus, 14. századi elemekkel büszkélkedhet. Amit pedig nem lát, az a hatalmas Rákóczi-pince, amely a kúriát, a kastélyt és a templomot is összeköti a föld alatt.

A főutcai sétánk itt véget ér, innen már egyedül bolyonghat tovább, kedves Utazó. Hiszen látnivaló van még bőven, ha nem is egy utcára fűzve: kissé lejjebb ott a református templom, majd az evangélikus, ahol Kossuthot keresztelték, a Szirmay-kastély, a Balogh-kúria és persze a rengeteg kisebb-nagyobb történelmi múltú pince. Ezeket már úgy kell megkeresnie, mint valami számítógépes játékban. Vagy ha kedve tartja, miért ne járná be Tállyát egyszer a valóságban is?

Bencsik Gábor