Orosz István képzőművésszel Mirtse Zsuzsa beszélgetett

Mirtse Zsuzsa: „Valahol ott kell lennie / e labirintus köldökében, / rejtelmesen és feketén, / oly feketén, akár az ében, / a mélységes, nagyodvú kútnak. / Egy angyal minden éjjel ássa, / hallatszik benn, surrog, sziszeg / csillagok fénye zuhanása. / Ott él egy teknősbéka lent, / nő ezer éve elfeledten, / mit beleejtett a fiú, / ki egykor talán én lehettem” − így írsz egy versedben. Megvan még az a fiú benned, azt hiszem. Ő az, aki a képeid rajzolja? Aki megbújik, bujkál a képeidben?

Orosz István: Közhely, hogy az ember az életre szóló élményeket gyerekkorában gyűjti be. Az én gyerekkorom egy álmos vidéki kisvárosban és a lehető legunalmasabb társadalmi rend, a szocializmusnak nevezett semmittevés időszakában zajlott, így hát kénytelen voltam a kapott hatásokat a fantázia impresszióival kiegészíteni.

MZs:Vonzódásod az irodalomhoz köztudott, magad is műveled, hol ilyen, hol olyan köpenyt, megszólalási módot választasz. Rejtőzködő alkotó vagy, de a rejtőzködési módjaid (trompe-l’oeil káprázataid, optikai illúzióid, az anamorfózis technikájával készült képeid) mégis sokat elárulnak rólad. A természettudományok iránt is vonzódó, tudós művészek voltak a mestereid, példaképeid?

OI: Mindig is szerettem azokat a munkákat, ha akarod, nevezzük őket rejtőzködőknek, amelyek nem könnyen adják meg magukat, amelyeknek több jelentésük van, köztük titkos, csak kiválasztottaknak szóló értelmük, és az az olvasó vagy néző, aki megpróbálkozik a megfejtéssel, szinte alkotótárssá válhat. Amikor hasonlókat próbáltam csinálni magam is, sejtettem, hogy nem sokan fogják venni a fáradságot, hogy kövessenek, de akik mégis, azok számára fontosabb lesz a felfedezés izgalma, mint más esetben a készen kapott értékek fölötti kollektív örvendezés. Segít persze az is, hogy tágul a világ, és úgy jutnak el a munkáim a legfurcsább helyekre, főleg a nyelvhez kevésbé kötődő képzőművészeti dolgaimra gondolok, hogy magam sem tudom az útjukat követni. Hadd említsek három mostanában megesett példát. Egy Ausztráliában megjelenő orosz nyelvű matematikai lap szerkesztőhölgye oroszra fordítja egy képversem, mert úgy érzi, jól passzol újságja profiljához. Egy floridai rab a börtönkönyvtárban rábukkan egy könyvre, amelyben van néhány illusztrációm, levelet ír (a borítékon prison-pecsét), hogy tudassa, hogyan hatott rá, amit látott. Az izraeli sivatag egyetemének egyik professzora Budapestre utazik, hogy eredetiben is megnézhesse a munkáimat. Szokták mondani, hogy amikor valaki „alkot”, elképzeli a közönségét, azokat, akik majd nézni vagy olvasni fogják a „művet”. Hát őket nehéz lett volna előre elképzelnem. Egyébként azért sem szeretem elképzelni a befogadót, mert jobban érdekel a készülőben lévő munka, mint a megmutatható végeredmény. A képben vagy az írásban rejlő lehetőségek bősége megszűnik a végső ecsetvonás vagy az utolsó oldalt lezáró pont kitételekor. Úton lenni ugyebár érdekesebb, mint megérkezni. Az úton történő eltévedésnél pedig (ó, a labirintusok!) nincs semmi, ami jobban érdekelne.

MZs:Reneszánsz embernek tartanak, te magad Utisznak nevezed. Utisz Küklopsz egyetlen szemét szúrta ki, te azonban még egy nézőpontot, látásmódot adsz a képeid nézőinek, mi több, játékba hívod őket, megmutatod az érem másik felét is. Ez a beavatottság, a szövetség érzésének megélése megkönnyíti a befogadást. Mesélj ezekről a már védjegyeddé vált technikákról!

OI: Utisz, görög betűkkel: OYTIΣ. Egy barátom ajánlotta, hogy megkülönböztessem magam a kultúra más területein felbukkant oroszistvánoktól. A nevet szintén álnévként az agyafúrt homéroszi hős, Odüsszeusz már használta előttem, történetesen a Polüfémosz küklopsz elleni affér során; azt jelenti: Senki. Saját munkáim, főképp az optikai illúziókkal operáló grafikai lapok és az Utisz álnév közti kapcsolat feltérképezésében egy művészettörténeti szakkifejezés segíthet, a trompe-l’oeil, vagyis a szem becsapása; a homéroszi történet ugyanis valami hasonlóval – szemkiszúrással – zárult. Szemeket ugyan nem szoktam kiszúrni, legföljebb jelképes értelemben, a két név viszont más miatt is kapóra jött. A kettős jelentésű képek esetén az egyik jelentést vállalhatja az egyik énem mint Orosz, a másikat meg az alteregó mint Utisz. A kettős jelentésű munkák közt talán a legkülönösebbek az anamorfózisok. (Görög eredetű szó, visszaváltozást jelent – mondjam-e, hogy anyai ágon magam is görög eredetű lennék?) Olyan képeket jelöl a kifejezés, amelyek a hagyományos nézőpontból amorf, értelmetlen ábrák, egy szokatlan szemszögből vagy egy különleges tükörben vizsgálva azonban értelmet nyernek. Képzőművészeti technika és műfaj, de azért az irodalomban sem lehetetlen valami anamorfotikus dolgot kieszelni.

MZs:Sokszor idézett mondatod szerint nemcsak térben emigrálhat az ember, hanem időben is. Milyen eszményeket találtál magadnak ezekben a látszólag letűnt korokban? Hiszen ezek ott élnek a kultúra rétegeiben, beleolvadva, hatva (akár hiányukkal éppen) az adott kor önkifejezési módjaira, ahogy rád is.

OI: Olykor tényleg elegem van a saját koromból, talán azért, mert túl jól ismerem, így nem is ér benne sok meglepetés. Egy letűnt kor emberének bőrébe bújva izgalmasabb kalandok részese lehetek. A már emlegetett Utiszon kívül van egy nagykövet is, Jean de Dinteville. Ő Akövet és a fáraócímű könyvem főszereplője (Holbein Követekcímű festményének egyik alakja), sok mindent tudok róla, ahhoz legalábbis eleget, hogy amit nem tudok, azt kitalálhassam. Néhány éve egy versciklust is kezdtem, úgy, mintha a követem szerzője vagy címzettje lett volna a sorozatnak. A Holmiban jelent meg Levelek a nagykövetnekcímmel, most a Hitelben (mert Holmi sajnos már nincs) jött a folytatása: Levelek a nagykövettől. „Elképzelem majd őt s ő visszaképzel engem, / az idő tükreit lehelgetjük keresztben…”

MZs:Képeid szerkesztettsége erős, de a szinte mérnöki precizitáson túlmutató üzenetek is kikódolhatóak belőlük: hol kiemelkedik és jelentést nyer a képből valamelyik eleme, hol visszasüllyed – attól függően, honnan nézzük. És ez szimbolikusan is felfogható: a világunkat aszerint értelmezhetjük, ahonnan nézzük; kiemelkedhetnek, különlegesen fontossá válhatnak egy időre emberek, történetek, események – majd visszasüllyednek a többi közé. Jól látom ezt? Milyen szellemi örökséget hoztál magaddal, amelyre támaszkodni tudsz?

OI: A hazulról hozott szellemi örökség szinte teljesen irodalmi. Apám irodalomtörténész, anyám, húgom magyartanárok, baráti körükben is hasonszőrű, a tiszta szellemi produktumot messze a kézműves dolgok fölé helyező hölgyekkel és urakkal találkozhattam. A képzőművészetbe az első generációsok tudatlanságával, naiv bátorságával vágtam bele. Talán az örökség része, hogy a képeim témája és megformálása erősen irodalmi, szinte minden rajzom, rézkarcom, festményem el is mesélhető, ami talán a másik műfaj nézőpontjából úgy jelenik meg, hogy az írásaim, a verseim, a novelláim az átlagosnál képszerűbbek, sőt vannak köztük akrosztichonok, anagrammák, szimmetriák, vagyis olyan dolgok, amelyek hallgatva nem is derülnek ki, látni is kell őket. Több olyan írásom van, amelyek még szorosabban kapcsolódnak a képzőművészeti tevékenységemhez. Gyakran éreztem, hogy kész a kép, de a képkészítés kalandja valahogy mégsem ért véget, ezek az írások ilyenkor készültek. Egymás széljegyzetei, de gyakran magam sem tudom, melyik melyiké: azért írtam-e valamit, hogy egy képet megokoljak, vagy azért rajzoltam-e, hogy egy szöveget értelmezzek? Tulajdonképpen a többi irományban is meg lehet találni a kapcsolatot a képzőművész szakmával.

MZs:A képeid nem fedik fel rögtön minden titkukat, foglalkozni kell velük, elmélyülni bennük. Titkok, spirituális tartalmak hordozói, hömpölygésük lassú, felfejtésükhöz idő kell. Ugyanakkor plakátjaid is közismertek, a plakát viszont éppen ellentétes módszerekkel dolgozik. Hogyan tudod összeegyeztetni ezt a két világot magadban, hogyan boldogulsz el ebben a felfokozott ritmusú korban?

OI: Nem látom annyira másnak a plakátot. Épp plakáttervező tanoncként (Iparművészeti Főiskola) kezdtem el tudatosan figyelni, hogyan veszi szemügyre az utca embere a plakátot. Először távolról látja meg, mondjuk a túlsó járdáról, és ha érdekesnek tartja, átkel az úttesten, majd megáll előtte. Ez legalább két nézet, egy távoli, és egy közeli. A tervezők nem szokták kihasználni a kettősségben rejlő lehetőséget. Én úgy döntöttem, hogy programot építek rá. Na jó, ez így elég beképzelten hangzik, de annyi azért igaz, hogy a kettős jelentésű munkák, az optikai illúziók, az anamorfózisok előzményét le tudom vezetni az egykori plakátstúdiumokból. Nálunk harmadrendű műfaj, de szerencsésebb országokban (a lengyeleknél, a franciáknál, a japánoknál) komoly becsülete van, és ne felejtsd el, a múlt századok sok neves művésze eredetileg plakáttervező volt (Toulouse-Lautrec, Liszickij, Warhol).

MZs:A labirintusokról is beszéljünk, amelyekhez szintén nagyon vonzódsz. Ezek az érdekes, bonyolultan megrajzolható képződmények belülről látva kiismerhetetlenek, de felülről nézve könnyen átláthatók. Olyan, mint a problémáinkkal, élethelyzeteinkkel való szembesülés, hogy amíg bennük tekergünk, sokszor fogalmunk sincs, van-e kijárat, de madártávlatból, elmozdulva, kimozdulva belőlük látjuk a szerkezetüket – és a kiutat is. Ez a pontos, precíz, aprólékos alkotási módszer egyfajta ösztönös terápiás út is a számodra?

OI: Inkább ellenterápia. Mítoszok és rituálék izgató kartográfiája, vágyak és lidércnyomások szabásminta-atlasza, pajzán pasztoráliák és minótauroszi vérnőszések kulisszája. Van valami hasonlatosság az útvesztők rajzolata és az agyvelőtekervények szerkezete között. Egy animációs filmben − A rajzolóban − és egy-két grafikában megpróbáltam már megjeleníteni, sőt, talán értelmezni is e két nagyon különböző dolog közti összefüggést, de úgy érzem, több van benne; továbbra sem hagy nyugodni a dolog. Jóllehet minden labirintusban valami leplombált örök törvényszerűséget érzünk, én mégis az önkeresés metaforáját, a változás megtestesülését keresem bennük. Úgy képzelem, hogy a labirintusok egymásba áramló passzázsait minden bolyongás újraírja, és minden visszatévedésünk, az ismerősnek tetsző ösvényekre való visszajutásunk csupán látszat, úgy változnak meg lépteink nyomán az utak, akár az a bizonyos folyó Epheszoszban.

MZs:Egy két-háromszáz éves képzeletbeli klub tagja is vagy: Piranesitől Escherig számos alkotó adja ebben a klubban egymásnak a kilincset, lapozgatják egymást, egymásból merítenek ihletet. Egyszer azt mondtad: „Talán engem is lapozgat valaki”. Vannak követőid? Ezek az eszmények kicsíráznak másokban is?

OI: Jó érzés, ha valamit egy fiatalabb kollégának tovább tudok adni, látom, hogy az a stílus, szemlélet, megoldás, technika, amit egykor én is úgy lestem el valakitől, tovább fog működni utánam is, de azért nem törekszem ilyesmire. Amikor tanítottam, készséggel megmutattam mindent, de eszem ágában sem volt oroszistvánokat nevelni. Inkább azt próbáltam sugallni, hogyan lehetnek önálló személyiségek, akik a hatásokat megszűrve, megértve, újraértelmezve hasznosítják.