Nagy Koppány Zsolt írása Muszka Sándor Pokoljárás című kötetéről

A költészet sűrített nyelv. Szinte minden más művészeti ágtól különbözik: néhány szóba kódol világokat, végeláthatatlan univerzumokra bukkan, aki rászánja magát és alámerül benne. Éppen ezért más olvasási, befogadási stratégia is kell hozzá, mint egyébhez: lassú olvasás.
Mert nézzék csak például a Felfedezők című verset: „Horgonyt fel, hajóm, erősödik a szél, / hagyjuk magunk mögött a partot. / Láttuk a kertből kiűzött embert, / mellkasa bedeszkázott ház. // Semmi nem ment meg álnokságuktól, / el innen a végtelen vízre. / Ne járjuk útját a megfeszítettnek, / kerüljük el a hiába kínhalált. // A zátonyok között átjuthatunk még, / magához húz a hold.” Ugyebár, fél perc, mit fél, negyed perc sem kell az elolvasásához – na de ha megadjuk a tiszteletet, ha lelassulunk, ha felfejtjük a motívumait, formáját, irodalmi rokonsághálózatát, szimbólumait, ha beengedjük a lelkünkbe, agyunkba, akkor bizony órákig tudunk gondolkodni, beszélgetni róla; a sűrített nyelv úgy oldódik ki, mint tinta a vízben, és nyilván soha nem lesz vége – a tinta soha el nem fogy, és jó esetben belénk ég, magunkkal visszük a verset.
És ez még nem is a legrövidebb versek közül való, sőt: talán egyike a leghosszabbaknak. De persze nem az a vers, ha/ami hosszú. Az a vers, ami jó.
És Muszka Sándor immár sokadik kötet óta szállítja egyre rövidebb, de egyre magasabb színvonalú verseit – bár ez utóbbi nem pontos, hiszen egyfajta javulást, fejlődést feltételez, amit csacskaság volna Muszka Sándor kiforrott és önazonos költészetével kapcsolatban használni, inkább azt mondom hát: azonos, azonosan magas színvonalú verseit. Korábbi köteteiről számtalan helyen szóltak okosan, aki ismeri (és szereti) ezeket a nem könnyű olvasmánynak bizonyuló verseket, tud róluk mindent – már amit a versek (meg)engednek.
Az új kötet három ciklusra oszlik, ezek a következők: Első bugyor – Messiás, Második bugyor – Ember, Harmadik bugyor – Mámor. Az első ciklus világa, ha lehet ilyet mondani, a Biblia, a hit, a hitélet, a megváltás és a megválthatatlanság világa; a második mitikus és misztikus, mégis nyugtalanítóan ismerős tájon/tájban történik meg, míg a harmadik ciklusban csillan a szépség is („Csorog a fény a beomlott hídról, / melledhez ér a szám. / Öled nyaldossa, játszik egy csillag, / a ház felé szaladsz. / Elheverünk a harmatos fűben. // Ott, abban a percben még élünk”, áll például a Csillag című versben), de éppen megjelenésével, majd eltűnésével hívja fel a figyelmemet a másik két ciklus (és hát… maga az élet) kérlelhetetlenségére. Nem véletlen tehát, hogy a cikluszáró (és egyben kötetzáró) vers (A folyón) sem csattan ki a reménykedéstől, jókedvtől, vidámságtól és oktalan derűtől – viszont azzal, hogy jó alaposan megviseli az olvasót, mélységesebb dimenziókat nyit meg, mint bármiféle olvasóvigasztaló szösszenés: „Ki emlékszik már, / jutott-e végül elég öröm, / hol álmok hideg árnyéka / takar be mindent. // Megjött-e végül, akire vártunk. / Vagy jötte maga a várakozás volt. / Felidézni az elhagyott partot / meddő képzelgés.”
Mint a fenti három vers esetében is jól látszik, Muszka Sándor gyakran él azzal a módszerrel, hogy kezdő verssoraival elindít egy gondolatmenetet, majd mire az olvasó abba a hitbe ringat(hat)ná magát, hogy (nagyjából) érti, miről van itt szó, egészen váratlan fordulattal másfelé veszi az irányt, és alaposan szétzilálja a már-már megteremtett értelmezői hálót, hogy más erőpontok mentén ismét megcsomózza, és az olvasó felé nyújtsa… aztán ismét elölről kezdje, így vezetve mind beljebb és beljebb olvasóját ebbe a csodálatos költészetbe: és – természetesen, hiszen ez mondhatni „alap” a művészetben – önmagába. Ezek a versek ugyanis az olvasóban élnek, rezegnek, zizegnek, zümmögnek és – hogy ne csak ilyen kedélyes szavakat használjunk, hiszen a költemények többsége egyáltalán nem errefelé mutat – harangoznak, kondulnak és visszhangoznak fájón tovább. Az irodalmi hagyományra való utalás nem arcba tolt, hanem finom és szubtilis („Új patkány rág régi mérget. / Csorog a tej, táplálja kölykeit” – Méreg című vers), a reménytelenség „megnyugtatóan” (végérvényesen, lezártan értelemben) örök („Öltünk, mert Isten erre teremtett. / S mint ablakpárkányról a könnyű, fehér por, / szétszóródunk a jeges huzatban” – Lég című vers), a magára hagyott ember – és Isten – magánya végtelen („Az örökös sárnál a magány jobban fáj. / Nem voltam velük soha kegyetlen. / Várom, hogy visszatérjenek” – Kiűzetés című vers), és a reménytelenség teljes: „Megérkezett, ott vár a parton. / Zsákba varrt süket macskakölykök vagyunk. // Fekete tollú, hatalmas szárnya nőtt. / Talán egy varjú, talán az ördög.”)
Magasművészet, nagy költészet, melynek csak várni lehet a folytatását.

(Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2025)