Szeder Réka fiatal szerző, akinek első kötetét (Puncsapuk – Riportkönyv a Puncsról) nemrégiben követte első verseskötete Sziszüphé címmel (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2022). Az aktív sportkarrier mellett biológia szakot elvégző költő, aki franciából kortárs verseket is fordít, afféle reneszánsz személyiségnek tűnik. – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.

Szilágyi-Nagy Ildikó: Amikor a Csurgói Női Kézilabda Club jobbszélsője voltál, akkor a sport hivatásként töltötte ki az életedet. Az élsport azonban sosem egy életre szól. Most mit ad neked a mozgás a hétköznapokban? Mit sportolsz rendszeresen?

Szeder Réka: Mióta abbahagytam a kézilabdát, nemigen sportolok. Néha erősítek, egy ideig jártam bokszolni, illetve lovagolni, és még van pár dolog, amit szívesen kipróbálnék, de perpillanat ez nem teszi ki jelentős részét az életemnek.

SzNI: A csapatsportok kétarcúak az élsportban: egyrészt fontos a feljebbjutás, ez versengést kíván, a csapatmunka viszont együttműködő szellemiséget. Ha a kézilabda kiesett az életedből, akkor manapság a csapatjátékot hol éled meg?

SzR: Talán a munkahelyen, projektek közben, amikor kitalálunk valamit, vagy ugyanúgy barátokkal.

SzNI: Ismerek néhány szerzőt, akinek az amatőr vagy profi sportkarrierje és az írói karrierje összefügg, és magam is az aktív sporttal egy időben kezdtem el írni, tehát saját tapasztalatom is azt sejteti: mintha összefüggene a mozgás az alkotóerő mozgósításának képességével. Mit tapasztaltál a magad tekintetében?

SzR: Mondják, hogy van összefüggés. Az biztos, hogy a sportban megélt dolgok hatnak a személyiségre, az érzésekre, amin keresztül pedig alkot az ember, ha fogalmazhatok így. Nálam is biztos volt hatása, ezt főleg a munkához való hozzáállásomban látom.

SzNI: Hogyan változott a munkához való hozzáállásod? Mi most a munkád?

SzR: Nem azt mondanám, hogy változott, inkább azt mondanám, hogy igyekszem mindig többet és jobban. Persze, van, hogy elfáradok, de valahogy bennem van, ha valamit meg kell csinálni, akkor azt elvégezzük a lehető legjobban. Ami az eredményeket illeti, sokszor maximalista vagyok, ami nem mindig a legjobb. Most reklámfelületeket értékesítek országos szinten – plakát, troli, villamos, buszdekor – cégeknek, vállalatoknak. Változatos, és találkozol egy csomó jó fej emberrel.

SzNI: „Nem szűrődnek be a szomszédnő kiáltásai / a szúnyoghálón keresztül, / ha bezárom az erkélyajtót is. / Akkor nem hallom, / hogy más is segítségért ordít.” – írod Szépia című versedben. Első köteted egy sugaringról szóló riportkönyv volt, a Puncsapuk, mely sugar daddyk szemszögéből, interjúkkal igyekszik föltárni a sugaring jelenség összetettségét. Úgy tűnik, a felület alatt is érdeklődsz más emberek iránt, illetve az emberek társadalomba vetettségének következményei iránt, mindemellett együtérzőnek is tűnsz. Ezen a tortán még az a hab, hogy afféle közvetítő szerepű szerzőként írsz: érzékenyen és elemzően mutatod fel a jelenségeket a verseidben is. Ehhez azonban saját tested-idegrendszered-lelked a szűrő. Hogy bírod ezt elviselni? Milyen stratégiád van a hétköznapokban a pihenésre, teherletételre, lelki feltöltődésre?

SzR: Nehezen. Sokszor nehezen. Az írás is egyféle teherletétel, amikor pedig csiszolgatom őket – ugye ez nálam is már egy másik fázis –, akkor úgymond kikapcsol az agyam, és csak a „feladatra” fókuszálok, megszűnik minden. Ami ebben a dologban egyszerre jó és rossz, az az, hogy bármikor le tudom vinni magam az adott szintre (érzelmi állapotba), hogy valahogy könnyebben folyjanak ki belőlem a szavak, de nem mindig előnyös, ha az ember így „utaztatja” magát. Az első részre reflektálva pedig az jutott eszembe, hogy fontos és érdekes tudni a különféle motivációkat, ha nem is tudunk mindennel azonosulni, de megértjük – vagy próbáljuk megérteni – egy másik entitás világát, „mechanizmusát”, ami segít élethűbb karaktereket ábrázolni a prózában és ítélkezésmentesen írni. Az elviselés itt inkább megszokás. Ha éppen nincs programom és egyedül vagyok, akkor esténként megvan a saját kis rituálém, hogy kiürítsem a fejem, és ha úgy van, írjak. Amúgy meg szerencsére változatos a másik „munkám” is, és mindkettőt olyan természetes csinálni, hogy nem is olyan érzés, mintha dolgoznék – de azért elutaznék már egy kicsit pihenni valami tengerhez.

SzNI: A verseidet időnként biológiai szakszavakkal teszed konkréttá – például „Hekkelésmentes limbikus rendszer;”, „és áldás nekünk ez a neocortex,” „néha talán több kell, mint szerencse, / hogy rájuk találjunk, sok a mimikri.” – ugyanakkor a költészeted enigmatikus is. Hozzám közel áll ez a kettős szemlélet, szerintem poétikailag sikeres összetétel. Hogy van ez a hétköznapokban? A biológiai-természettudományos és az irodalmi-humanista szemléleted hogyan ötvöződik a mindennapjaidban?

SzR: Szerintem a hétköznapokban is jellemző rám ez a kettőség, közben pedig próbálom megtalálni az egyensúlyt, ami nem mindig egyszerű. Néha érzem azért, van ütközés a személyiségemben abban a tekintetben, hogy szinte egyszerre tudok lenni racionalizáló, már-már kegyetlen, tényszerű, ugyanakkor működnek a tükörneuronjaim is, szóval értem és felveszem a környezetem érzelmi rezgéseit, amit az adott interakció váltott ki belőlük, sokszor hat is rám, ez rendkívül frusztráló tud lenni, főleg, ha nem akarok abba a síkba kerülni. A másik, ami néha fárasztó, hogy az imént említett helyzeteket, viselkedéseket konstans elemzem, ami pedig humoros az egészben, hogy nem is tudatosan csinálom, csak mint egy folyamatosan futó számítógépprogram, és aztán realizálom. Amúgy a saját viselkedésemmel is ugyanezt teszem. Ez a kettősség szerintem sokszor hat rosszul, mert pl. tényszerűen közlök érzéseket, gondolatokat a másikról – legyen az akár negatív – és mégsem pejoratív értelemben használom, azonban ezt könnyű félreinterpretálni, hiszen attól, hogy kimondom, még nem biztos, hogy zavar vagy negatív érzést vált ki belőlem az adott tulajdonság. Számomra ez nem rosszindulatból ered, hanem megnevezni, „felcímkézni” szeretném az adott dolgot aszerint, ami.

SzNI: Biológia szakon végeztél, érdeklődsz a humánetológia iránt. Szerinted mi az előnye annak, ha egy személy a saját viselkedésére is tudatos? Mit gondolsz, te hol tartasz ebben a tudatosságban magadat illetően?

SzR: Sok dolgot ki lehet küszöbölni, könnyebben elérni, kiegyensúlyozottabban létezni – ami azért sokszor átbillen –, de ezzel egy időben most idéznék Aranytól is: „mint métely, felemészt az örök kétely” – ergo ez az overthinking rám is jellemző, erre értettem az átbillenést. Szóval a mai napig igyekszem magam minél jobban megnyitni, és elfogadni a velem történt dolgokat, körülményeimet, hogy úgymond fejlődjek és nyitott legyek több perspektívára, ami esetleg segíthet. Abszolút próbálok nyitott lenni, de biztosan vannak vakfoltjaim.