2012 novemberében olvastam először Birtalan Ferenc verseit, pontosabban a Halottak napja, élők napja címűt, aztán minden versét, amit találtam tőle az interneten. Néhány órán belül csak az járt a fejemben, hogy szeretném ezt a költőt megismerni. Azon gondolkodtam, vajon tolakodó dolog lenne-e csak úgy írni neki a Messengeren? Úgy döntöttem, megkockáztatok pár sort, s legrosszabb esetben nem válaszol. Írtam hát – és érkezett válasz, méghozzá nagyon rövid időn belül. Bár egy ideig magázódva, de egészen baráti hangnemben leveleztünk. Meglepődött, amiért megkerestem, s mindenekelőtt azt akarta velem tisztázni, hogy meglehet, a politikai nézeteink nem egyeznek. Rövidre zártuk a témát, kurtán válaszoltam: nem azért kerestem meg, hogy a politikai nézeteinkről beszélgessünk.

Később, mikor Budapestre kellett utaznom, megírtam neki, hogy szeretném meglátogatni, ha nem tartom fel. Örömmel vette, s nemsokára már zötyögtem is Csepel felé a kopottas, zöld HÉV-en. Annak ellenére, hogy borzasztóan tájékozódom, nagy előszervezést követően odataláltam a lakásához. Egészen a liftig mindenféle gondolat kavarogott bennem: milyen dolog csak úgy felkeresni, talán illetlenség – de vissza már nem fordultam. Nagyon kedvesen fogadott, s hamar kiderült, rengeteg közös van bennünk. Nem tartottam fel sokáig, bár maradni akartam, az illem mást diktált. Minden addig megjelent kötetéből megajándékozott egy példánnyal, s én alig vártam, hogy mindet elolvassam. Búcsúzáskor megígértem: lehetőségem szerint újra találkozunk.

Nemsokára következő kötete bemutatójáról kaptam tőle értesítést. Úgy alakítottam, hogy akkor épp legyen dolgom Budapesten. Szakadó esőben, egy kis üveg bodzapálinkával a táskámban érkeztem meg a rendezvényre. Nyitóakkordként a bodzapálinkával köszöntötte a rendezvényen résztvevőket. Fantasztikus, nagyon megható est volt. Hol sírtam, hol nevettem közben. Néztem Ferenc fáradt arcán a derűt és az örökös fájdalmat, annyi mindent hordozott el a lelkében, hogy az már a szeme fényében is nyomot hagyott. Vidáman búcsúztunk a viszontlátás reményében.

Később jó ideig nem sikerült találkoznunk, az én életem is nyüzsgőbb lett, s az övében a hatalmas gyász csak tetéződött fia halálakor. A közösségi hálón leveleztünk tovább, de újabb találkozásra csak évek múltán került sor. Továbbra is minden megjelenő versét olvastam, amit csak el tudtam érni, s többször újraolvastam a köteteit.

2017 novemberében mutatta be az Akár egy etűd című kötetét Budapesten a Kalicka Bisztróban. Újra egy csípős, megázós idő – gondoltam. A bemutatón hol könnyekig hatódtam, hol jókat nevettem, a legjobb mégis az volt, hogy a költő örült nekem. Mosolyában, mint mindig, ott bujdosott a fájdalom, mégis jó volt látni, milyen sokan vették körül szeretettel. A dedikálás után hazaindultam, búcsúzáskor csak ennyit mondott: Nem fejtettelek még meg, nagy kérdés vagy az életemben, sokat gondolkodtam rajtad.

Még váltottunk néhány levelet, egyre betegebb lett, gyakran háborgott a szerinte túl hosszú élete miatt. 2018. április 10-én Birtalan Ferenc megpihent. Nagyon örülök, hogy ismerhettem, hogy azokon az esős novembereken ott voltam a bemutatóin, hogy leveleztünk, telefonáltunk, hogy tanácsot adott a verseimmel kapcsolatban. Azóta tudom, meg kell becsülni a találkozásokat, szeretettel gondolok rá, és olvasom újra a verseit.

Lőrincz P. Gabriella