Vannak örök szerelmek, ilyen az én életemben József Attila. Ha meg kell neveznem azokat, akiknek a versei a legkedvesebbek számomra, József Attila az elsők között szerepel. Ezért érzem meglepőnek, hogy sokan nem szeretik a verseit, vagy bár elismerik tudását, költőként mégis viszolyognak tőle.

Észrevétlenül lopózott be az életembe, gyermekszívemet a Nyár című verse hódította meg. Mára mulatságos, hogy e kicsit sem gyermek közeli írása volt az első, amit előbb hallottam, majd később, mikor megismertem a betűket, magam is olvashattam tőle. Önszorgalomból ismerkedtem meg Attilával. Szegénysége, édesanyjával való viszonya, versbéli stílusa – mindez együtt szerettette meg velem írásait. Nem úgy hatott rám, mint Petőfi vagy Ady, akiket akarva és akaratlanul is utánozni kezdtem kamaszkori írogatásaim során, sokkal inkább tanulni szerettem volna tőle. Tanulni szemléletet, s minden mást, nem középiskolás fokon. Talán csak a Bibliát lapoztam annyiszor, ahányszor a József Attila összest. Meg akartam érteni a szerelmeit, a bomlott elmét, a zsenit, az öngyilkost. – Talán azért nem untam meg soha, mert örök titok maradt. Sosem kerültem távol tőle, még akkor sem, amikor nem volt időm vagy lehetőségem olvasni. Néha magamban motyogtam a sorait, mint egy imát. A versmondó versenyeken az édesanyjához írt verseket szavaltam szívesen, szerettem elemezni, gondolkodni rajtuk, nem létező párhuzamokat keresni.

Kárpátalján nincs József Attila szobor, így csupán 2009-ben tudtunk találkozni a Duna partján, néztük, hogy úszik el a dinnyehéj… Életemben először vettem részt a Budapesti könyvhéten, elsőkötetes szerző voltam, ismerkedtem mindennel és mindenkivel, főként Budapesttel, hisz olyan keveset láttam addig belőle. A nagy forgatag kicsit tetszett, kicsit megijesztett, összezavart. József Attila szobra eközben mindvégig a nyugalmat jelentette nekem. Akaratlanul is mondani kezdtem a verseit magamban, megpihentem mellette. Isten tudja hány alkalommal hallgattam már a műveit színházban, versmondó versenyeken, megzenésítve, s elolvastam mindent, ami a kezem ügyébe akadt róla/tőle, de még mindig nem elég.

A Magyar Költészet Napján az egész nemzet emlékezik rá, ünnepli az ajándékot, amit ránk hagyott: a verset. Én továbbra is minden nap felidézem – egy évszak, egy illat, egy érzés miatt –, nem telik el napom József Attila gondolatai nélkül. Ismerőseimtől néha azt hallom: milyen kár, hogy nem élt többet. Ez mindig valamiféle mosolyt csal az arcomra, hiszen tudom, időnket nem mi szabjuk, akkor sem, ha azt hisszük. Azt is tudom, épp annyi időt kapott a költő, amennyi pontosan elég volt ahhoz, hogy mindent megírjon, amit meg kellett írnia.

Lőrincz P. Gabriella