A Családi kör volt az első olvasmányom Arany Jánostól, mit sem sejtve akkor még irodalmi és politikai munkásságáról, Petőfivel való barátságáról, vagy arról, hogy milyen lesz majd tanulni róla, tőle. Gyermekfejjel, iskolakezdés előtt nagymamám hangján hallottam először Arany szavait, ahogyan a legtöbb akkoriban megismert költőét. Szinte láttam a vén eperfát, hallottam a tűz pattogását a kicsiny konyhában, éreztem az étel illatát, amivel a vendéget kínálja a család. Nagyon rövid idő alatt a fülembe bújtak a sorok, megtanultam őket kívülről, s mikor nagyanyám olvasta, már vele együtt mondtam. Ha nem olvasta, magamnak meséltem. Gyakran elérzékenyedett, láttam megcsillanni a könnyeket a szemében, olyankor én is pityeregni kezdtem, bár nem is tudtam, miért. Ma sem olvasom meghatódás nélkül, de már nemcsak a mondanivaló, hanem a hozzá kötődő emlék is könnyeket csal a szemembe.

Az iskola alsó osztályaiban a megható pillanatokat elfeledve, tananyagként találkoztam újra Arannyal. Rendre felmondtam a kötelező verseket, a bemagolt életrajzot, verselemzést, hiszen a könyvben leírták, hogy mikor mire is gondolt a költő. Egészen A walesi bárdokig Arannyal mondhatni megszűnt, vagy ha nem is szűnt meg, de nagyon kimért lett a viszonyom. Persze, akkor is megmondták, hogy miről mit kell gondolnunk, de hiába, a saját gondolatoknak már nem lehetett korlátot szabni. Kiskamaszként, a világmegváltó hazafias írások közepette Arany visszatért humorával, nemzeti érzelmével, a költői mivolt kínjaival, hatalmas lexikális tudásával, nyelvünk bőségével. Nem volt már semmi, ami megállította volna rajongásomat. Akkor olvastam újra a Családi kört, feltörtek a gyermekkori emlékek, rájöttem, hogy nem felejtettem el egy sort sem belőle, a vers ott rejtőzött emlékeim legmélyén. A friss tehéntej illata, íze a számban, a gyermek anyja ölében, elbillenő fejjel, ismét épp annyira elevenen volt előttem, mint amikor nagyanyám ölében ülve hallgattam a csodálatos történetet. Nem hittem mesének soha, egyetlen percig sem, tudtam, hogy minden szó igaz. Bár Arany János tökéletes rímfaragása, pontossága soha nem késztetett olyan hatalmas lángolásra, mint Petőfi versei, mégis nemzetünk egyik legnagyobb oktatójaként tiszteltem és tisztelem ma is.

„Ocsmány ökölharc az irodalom!”, szólnak ma is Arany szavai Írjak? Ne írjak? című versében. Máshogyan szól ez, mikor az ember íróként olvas, máshogyan látszanak, és válnak igazzá, arannyá a szavak. Ugyanazokkal a problémákkal küzdött, mint ember, ugyanazokkal a harcokkal nézett szembe, mint hazafias lélek, s mint költőzseni, mint napjainkban bármelyikünk. Abban reménykedem, hogy a fiatalok, akik ma megismerkednek Arany János verseivel, megértik, hogy mennyire csodálatos ajándék a magyar nyelv, és annak használata. Már nem sokan vagyunk, akik ezt a nyelvet beszéljük, vigyázzuk meg a szavainkat.

Lőrincz P. Gabriella