Petőfi Sándor néhány versére még kisgyermekkoromból emlékszem, az Anyám tyúkja talán az első, amit megismertem, mit sem tudva akkor még költőről, forradalomról, formáról. Majd az iskolapadot koptatva minden évben felbukkant Petőfi neve olvasás órán, később az irodalomórákon. Fiatal kamaszként, mikor már magam is próbálkoztam az írással, Petőfi hatalmassá vált, nem csupán a fülbemászó versei, de az 1948–49-es forradalomban betöltött szerepe miatt is. Az élete kezdete, a január eleji, éjszakai születés, a születése körüli élethalálharc már az első mondattól misztikussá tette a költő életrajzát. Visszagondolva, minden akkor megismert költő, akkor olvasott vers beleégett a tudatomba. Versmondó versenyeken Petőfit szavaltam, az ő verseit énekeltem, az élete elementáris erővel hatott rám. Fiatalsága, bátorsága és mérhetetlen hazaszeretete, versei és tettei egyaránt erősítették bennem a haza- és az otthonszeretetet. Nem úgy olvastam Petőfit, mint Arany Jánost, nem is úgy, mint Adyt, hanem valami egészen közeli barátságot, bajtársiasságot érezve. Szinte minden nap foglalkoztam vele; csatlakoztam az ifjúsági színészstúdióhoz, hogy még több lehetőségem legyen a verseit szavalni, megmutatni az embereknek, micsoda láng égett ebben a fiatalemberben. Nálam büszkébben senki nem viselt kokárdát akkoriban. Hogy Kárpátalján járt és Beregszászon is megszállt, csak tovább erősítette bennem a költő és írásai iránt való szeretetet. Sorra írtam a rosszabbnál rosszabb verseket, gondolatban százszor visszafoglaltam minden elveszített területet Magyarországnak, lázadtam minden elnyomás és igazságtalanság ellen, és szerelmes voltam – a tinik lehető legerősebb szerelmével – a szerelem gondolatába. Haragudtam rá, vitatkoztam vele, hiszen hogyan lehetne bármi szebb a Kárpátoknak vadregényes tájánál, mi az, hogy nem szereti? De megbocsájtottam, mert csodálta. 

A rajongás hamarosan alábbhagyott. A felnőttkor gondjai csak ritkán engedtek Petőfi közelébe. Újabb költőket ismertem meg, több ezer vers homályosította az egykori hős verseit. Később, mikor anyaként újra az olvasókönyv lapjain találkoztam a kedves baráttal, a fülbemászó, emberközeli sorokkal, minden újraéledt. Bár gyermekemnek már el kell magyarázni, hogy mit is jelent az eszterhéj, hatalmas örömet okoz, amikor látom a szemeiben azt a tüzet, ami az enyémben is ragyoghatott, miközben rájöttem, mit jelent nemzetünk egyik legnagyobb költőjének a sorait olvasni. Jó érzéssel tölt el egy-egy iskolai beszélgetésen elmondani, hogy rövid élete során Petőfi Sándor milyen hatalmasat alkotott, megható járni a tájat, ahol ő járt, megérteni a tengersík vidékhez fűződő szeretetét, találkozni emberekkel, akik kétszáz év után is ápolják és őrzik azt a szellemiséget, amit Petőfi Sándor hagyott ránk. 

Ifjú tollforgatók írásaiban gyakran találkozom petőfis áthallásokkal, sokan elég nehezen fogadják, ha azt mondom, hogy nem kell megírni azt, amit ő már megírt, aztán arra a sok verspróbálkozásra gondolok, amiket én írtam tizenévesen és arra, hogy fiatalként az ilyen hatásokat legyőzni és nem beleírni egy ihletettségből született versbe, szinte lehetetlen. 

Lőrincz P. Gabriella