A legtöbb olvasó első ízben az iskolapadot koptatva találkozik a költészettel. Nálam kicsit korábban indult ez az ismerkedés, hála anyai nagymamámnak, aki nemcsak Petőfivel, Arany Jánossal, de Weöres Sándorral is megismertetett még mielőtt iskolába kerültem. Az iskolai könyvtár hamarosan kevésnek bizonyult a velem cseperedő kíváncsiságomnak. A városi könyvtár került sorra, de a kárpátaljai könyvtárak a kilencvenes években sem voltak megfelelően ellátva könyvekkel, otthon pedig nagyon kevés nekem való olvasnivalót találtam. Klasszikus szerzőink és néhány kárpátaljai költő verseskötete állt rendelkezésünkre. Más, határon túli szerző írásaival nem is volt lehetőségem találkozni, csak fiatal felnőtt koromban. Ha a gyermeki kíváncsiságot el nem hallgattatjuk, képesek leszünk felnőttként is rácsodálkozni bármire. 

Csupán három év telt el azóta, hogy egy kedves, Erdélyből elszármazott ismerősöm, akiben szintén megmaradt a világ dolgaira való rácsodálkozás, megkérdezte tőlem: ugye sokat olvasom Hervayt? Szégyenkezve vallottam be, hogy soha nem találkoztam ezzel a névvel. Ismerősöm azonnal mutatta is Hervay Gizella verseit, megjegyezte, hogy verseim „ízéről” gondolta, biztosan Hervayn nőttem fel. Csodálkozva hallgatta, mikor a kárpátaljai helyzetről, a könyvtárak szegénységéről meséltem. Annyira felkeltette érdeklődésemet az ismerős hölgy által mutatott vers, hogy minden interneten fellelhető anyagot igyekeztem egy szuszra elolvasni Hervaytól/Hervayról. 

A tragédiákkal övezett életű költővel valóban egy nyelven írunk, mondták később mások is. Mélyen meghat ez a gondolat, s persze, kicsit még mindig szégyenkezem, amiért ismerkedésünk ilyen későn jött el. Ilyenkor arra gondolok, hogy ezekhez a versekhez fel kellett nőnöm, ezeket az írásokat nem volt szabad hamarabb megismernem, mert mindennek rendelt idejét nem siettetheti senki. 

Nagyon kevés szerzőnél érzek rokonlelkűséget, még ritkábban, ha az illető költő nő. Persze ez nem szándékos, csak így alakult. Hervay Gizella versei, gondolatai egyfajta otthon-érzést nyújtottak, már első olvasatra is. Egy percig sem értetlenkedtem egyetlen írásán sem, azonnal felfogtam a gyászát, a szerelmét, a hiányát, minden érzését, amit versbe öntött. Ha hidegről ír, azonnal fázom, ha halálról, hát vele sírok. Erős kapocs lett közöttünk a vers. Ő 1982-ben távozott, én akkor jöttem a világra – esélyt sem kaptam a személyes találkozásra. De a verseivel mégis része lett az életemnek, s e mély kapcsolat megerősítéseként legutóbbi verseskötetem mottójául egy Hervay idézetet választottam. 

Az igazi meglepetés akkor következett, amikor nemrégiben Tasson jártam bemutatni a kötetemet, egy nagyon kedves barátom meghívására. A közönség soraiban megismerkedtem egy Kárpátaljáról elszármazott úrral, akivel azonnal szóba elegyedtünk, ő visszaemlékezett, én meséltem a jelenről, mindketten meghatódtunk. Mikor kezébe vette a kötetemet, s felfedezte benne Hervay Gizella idézetét, láttam, nagyon meglepődött. Kiderült, hogy Hervay Gizella személyes jó barátja volt, sok nyarat töltött náluk vendégeskedve, s verset is írt ebben a mesés falucskában. Arra gondoltam, hogy ez az idő dolga, így működik, s előbb-utóbb minden összeér. 

Lőrincz P. Gabriella