Dinnyés József születésnapját ünnepeltük augusztus 4-én Békéscsabán, sajnos már nélküle, de – a jelenlevők talán egyetértenek velem – nagyon is a társaságában. Nemcsak sejtettem, tudtam is, hogy a remek Dinnyés-nóták és más megzenésítései mellett nekem is bekerült két versem a Kemény Gitárklub repertoárjába, így legkésőbb azok elhangzásakor eszembe fog jutni minden közös emlékünk. Elébe mentem hát a dolognak, a szó szoros értelmében.

Az emlékezés helyszínére nem túl hosszú, de nem is egészen rövid út vezetett, úgy két és fél kilométer – úgy döntöttem, hogy gyalog teszem meg ezt a távot. Elsétálok a gyönyörű parton az általa ültetett diófáig, és közben felidézem a közös történeteket, pillanatokat, dalokat.

Nem elsősorban az én generációm Bob Dinnyése volt ő; azok, akik előttem akár csak tíz-húsz évvel korábban ismerkedtek a művészetével, sokkal többet és másképp tanultak, éltek meg a dalaiból. Nem szeretném kisajátítani tehát. Középiskolás voltam, amikor eljutottak hozzám a kazettái – a Nézek és látok, a Hajnali ének, az Aranyágon ül a sármány, a Himnusz-töredék, az Útban Törökország felé és sok más versszöveg nemhogy akkor, most is az ő hangján szólal meg számomra. És mivel úgy éreztem, nagyon is aktuális és nekem tetsző mindaz, amiről énekel, kerestem a találkozás lehetőségét vele. Egy alkalommal egy székelyudvarhelyi Fagyöngy-találkozó vendége volt, az antológiában megjelent szerzők közül többeknek is megzenésítette a verseit. Az előadás után valahogy a közelébe férkőztem, már nem is emlékszem, hogy kaptam-e aláírást az albumomra, vagy csak egy gyors bemutatkozásra tellett. Mindenképpen nagy boldogság volt a megismerkedés, és el is kellett vermelni jól az élményt, hiszen legközelebb csak huszonöt év múlva találkoztunk személyesen.

Akkoriban, kevéssel a Covid-járvány kitörése előtt, azt vette a fejébe, hogy Anyanyelv-ének címmel összeállít a magyar költészettörténet 500 évéből egy gazdag koncertanyagot, amelyet aztán az ország számos településén folytatásokban előad. Ráadásul minden helység költőire is figyelemmel lesz: a megjelent alkotóktól azt kérte, hogy hozzanak magukkal néhányat a műveik közül, és az utolsó lap aljára firkantsák oda az elérhetőségüket is. A békéscsabai első estje végén én is elhelyeztem az asztalán néhány verset; őt magát nehéz lett volna akkor megközelíteni. Tudtam, hogy jönni fog még, rendszeresen, így biztosan tudunk váltani majd néhány szót. Nem kellett azonban a következő koncertig várnom, ugyanis néhány nap múlva megcsörrent a telefonom. Épp mentát tépkedtem a teraszon, télire való szárítás céljából, és végül a teljes folyamatot végigbeszélgettük, egy bő órát. Kezdetben kicsit neheztelt, hogy nem személyesen adtam oda a pakkot, és legnagyobb meglepetésemre azzal érvelt, hogy hiszen ismerjük egymást már mióta, és bizony követi is a dolgaimat. Hihetetlennek tűnt, hogy megjegyzett egy jelentéktelen középiskolás lányt egy erdélyi városból, de később sok hasonló történetet hallottam róla. Nemcsak a több évszázadnyi magyar költészet volt a fejében, hanem az emberek is, akikkel találkozott, a közönsége, akikkel valódi kapcsolatot alakított ki. És ugyan sokan – vele együtt – szomorúnak és méltatlannak tartottuk, hogy nem részesült igazán látható, számára fontos elismerésben, éreznie kellett, mennyire szeretik az emberek, hogy a nézőtér jó része kívülről fújja ma is a dalait. A hosszú beszélgetés alatt rengeteget kérdezett: hogy jól érti-e ezt vagy azt a sort (jól), hogy milyen dallam járt a fejemben, mikor írtam az egyik verset (felismerte, hogy hamarabb volt a zeneiség), hogy ugye ezek szándékos utalások (azok), és elmondta, hogy mi miért különleges számára a szövegekből. Negyedóra múlva már jólesően sztorizgattunk és nevettünk, és én alig vártam a következő alkalmat, amelyen az egyik megzenésítést elő is adta az Öregházban. Volt a prózaírófesztiválunk vendége is, és azelőtt is remek, mély beszélgetésünk volt, mintha csak valóban évtizedek óta ismernénk egymást. Mikor tehettem, mindig ott voltam a havi koncert-alkalmakon. Mikor egyszer kimentettem magam a gyógyszerekre sem szűnő fejfájás miatt, ezt válaszolta a jobbulás-kívánás mellett: A migrén „öregasszonyos” tünet. Gondoskodott róla, hogy most, mikor visszaolvasom, is tudjak nevetni.

Általában is jellemző volt rá az ilyesmi, azt hiszem: szerette az érzelmek, a hangulatok egész skáláját megélni, megéltetni. Ez teljesült most is, a 74. születésnapját ünneplők körében: a kedélyes emlékidézés mellett elhangzott Kocsis Csaba előadásában Finta Éva megindító verse A Daltulajdonos emlékére, melyből most csak az utolsó sorokat idézem ide:

„a barátok némán merengnek,
hogy nem volt több, hiába kellett,
hogy így megy el minden, mi érték,
méretlenül vagy mert kimérték,
s hogy fenn, a szárnyas üdvösségben
lel jutalomra csak az érdem.”

Mácsai Sándor igaz barátja Dinnyésnek: élteti őt a rá emlékező alkalmak gondos és igényes szervezésével. A Daltulajdonos pedig mosolyoghat: mi többet lehet ennél elérni? Maradandó életművet hagyott maga után, szerető közönséget és azt, hogy a nevében közösség alakul, amelyhez évről évre többen csatlakoznak, és tagjai egymáshoz is jó lélekkel kapcsolódnak.

Farkas Wellmann Éva