A születésnap egyfajta számvetéssel is jár, idén talán még inkább, mert társaság hiányában hajlamosabb az ember az ilyesmire. Vannak, akik nehezen viselik az évek múlását, mások megrémülnek, tagadják, vagy csupán nem beszélnek róla, ráncaikat pedig ügyesen csodakrémek alá rejtik, ősz hajszálaikat festékkel takarják. Vicces, amikor azt mondják, hogy olyan természetesre festik magukat. A korral mindenki foglalkozik vagy így, vagy úgy. Amióta a közösségi lét az online térbe költözött, erre rá is van kényszerülve a világ, még ezen a nagy játszótéren is lehet ünnepelni, magunkat éltetni, mert éhezi a szeretetet, az odafigyelést, a törődést az ember. Most talán jobban is, mint máskor. Amikor az ölelések csak üzenetben érkeznek, magányosabb a hétköznap és az ünnep is.

Azt olvastam, hogy a születésnap ünneplését a perzsáktól vettük át, a Mithrász istent imádó római katonáknak köszönhetően terjedt el Európában. Eleinte csak az uralkodók vagy fontos vezető pozícióban lévő személyek születésnapját ünnepelték, de lassan a nép körében is elterjedt, ma pedig már szó szerint mondhatjuk, hogy kutyát-macskát felköszöntünk. A világ minden pontján máshogyan ünneplik a születésnapot, gyakran, talán a leggyakrabban a Hold istennőnek, Artemisznek áldozva tortával, díszekkel, gyertyákkal, zajongással, hogy a rossz szellemeket elűzzék. A világ, vagy legalábbis a 20. század egyik legnagyobb üzlete a születésnap ünneplése, hiszen nincs olyan nap, hogy valakinek ne volna születésnapja. Szinte elvárás családon, baráti körön belül emlékezni a hozzátartozó születési dátumára, ami lássuk be, néha nem is olyan egyszerű, bár hála az okos kütyüknek és a Facebooknak, most már van emlékeztető erre is. Az ajándékok beszerzése a vendégeknek, az ünnepi menü elkészítése az ünnepeltnek okoz fejfájást, néha akár anyagi gondot is, mégis csináljuk, pedig gyakran teher. Aki valójában nem akar ajándékozni, az megoldja úgy, hogy pénzt ad, esetleg csokit, italt és vágott virágot (szerintem a lehető legrosszabb ajándékok). Szóval születésnapoktól szenved a világ, most mégis, ebben a hatalmas elcsendesülésben, szülinapi számvetésben arra gondolok, hogy milyen jó volna együtt lenni a barátokkal, ismerősökkel. Persze ez a kör az évek múlásával mind jobban szűkül, családtagok is egyre kevesebben maradnak, az interneten való fényeskedés meg talán a vágott virágnál is rosszabb, az az igazi magány.

Én nagycsaládban nőttem fel, aztán mindig úgy alakult az életem, hogy pezsgő, sokszínű forgatag vett körül minden születésnapomon. Gyakran munkával és ünnepléssel, de sohasem csöndesen. Idén ez is rendhagyó, a befelé figyelés új szintre lép, másféle dolgokat tanulok, tanulunk most, megláthatjuk, hogy az egyedüllét nem mindig magányos, hogy a csönd lehetőséget nyújt valami tökéletes hang felismerésére, hogy a szeretet akkor is tud áradni, ha kilométerekkel odábbról indul, és a mosolyt a maszk nem rejti el, mert a szemek is mosolyognak.

Lőrincz P. Gabriella