Vettem egy rakott szoknyát és egy pettyes blúzt. Néztem magam a tükörben, s úgy rémlett, láttam már ezt a nőt a rakott szoknyájában és a pettyes blúzában, semmi nem változott, csak eltelt majdnem ötven év. Ahogy öregszem, egyre jobban hasonlítok anyámra, aki éppen negyvenkilenc évvel ezelőtt adott életet ikertestvéremnek és nekem.

Már a fogantatásunk sem volt hétköznapi – hiába a fogamzásgátló tabletta, mi amellett is életet követeltünk magunknak. Anyám három hónapos terhes lehetett, s még mindig szedte a tablettákat, amikor kiderült, hogy várandós. Senki nem értette, ez meg miként lehet, s bár eleinte kétséges volt, hogy az ilyen körülmények között fogant gyermek egészséges lesz-e, a szüleim végül úgy döntöttek, mindenképpen megtartják a babát. Merthogy ekkor még nem tudták, hogy két gyerekük lesz, nem pedig egy. Ráadásul mivel abban az időben még nem volt ultrahangvizsgálat, így csak a császármetszést követően derült ki, hogy ikrek vagyunk.

Anyám úgy meséli, a szívhangvizsgálatok alkalmával is mindig csak egy gyereket hallottak az orvosok, fel sem vetődött más lehetőség. Ma már szinte hihetetlen, hogy akkoriban még ennyire sötétben tapogatóztak az ikerterhességeknél. Legalábbis vidéken, ahol mi születtünk. A lényeg, hogy mindenki végig azt hitte, a végtelenül sovány anyám, aki terhesen sem volt ötven kiló, egy nagyobbacska gyereket hord a szíve alatt, így aztán lett nagy riadalom, amikor apám felhívta a kórházból a családot, hogy mindent duplázni kellene, mert nem egy, hanem két lánya született. Állítólag mindenki sokkot kapott és sírt. Kapkodtak fűhöz-fához, hogy honnan szerezzenek iker babakocsit, kiságyat, a szorgos rokonok meg tüstént újabb sapkák és kiskabátok horgolásába kezdtek, mert az ikreket persze csakis egyforma ruhában lehet kihozni a kórházból. A legjobban persze anyám volt meglepve, amikor a császármetszést követő altatásból magához térve arra biztatták, mondjon még egy lánynevet, mert a leadott Mónika nem lesz elég. Eleinte fel sem fogta, mi történik vele, az orvosnak bizony el kellett magyaráznia, hogy két gyereket hozott a világra. S bár anyám kába volt a hírtől és az altatástól, hirtelen eszébe jutott nagymamám óhaja, aki azt szerette volna, hogy az unokáját Barbarának hívják, de azt végül a Sanyika és a Mónika nevek felülírták. S mivel anyám nem volt annyira kiütve, hogy Sanyinak nevezzen el, végül nagymamám akarata is érvényesült, így lettem Barbara. A testvérem kisebb és lilább volt, ezért őt emelték ki hamarabb anyám hasából, én a feljegyzések szerint öt perccel később születtem. Így lettem a legkisebb gyerek a családban egy kilenc évvel idősebb lánytestvér és egy öt perccel öregebb ikertesó mögött.

Vettem egy rakott szoknyát és egy pettyes blúzt, olyat, amilyet régen anyám viselt. Fiatalon a világ legszebb nőjének láttam őt. Karcsú volt, nagyon csinos, mint aki mindig egy divatlapból lépett ki. Ha sokáig nézem az arcát, a ráncok mögött ma is látom azt a fiatalasszonyt.

Negyvenkilenc éves lettem én. Ma újra felveszem a rakott szoknyát és a pettyes blúzt. Bebújok anyám mellé az ágyba, és hagyom, hogy összeölelkezzenek az álmaink.

Döme Barbara