Az elmúlt időszak mindenki számára nehézséget okozott, az ukrán–orosz konfliktus az egész világot megmozdította. És nem csupán meg, de ki is mozdította az embereket abból a nyugodtságból, amiben addig éltünk. Mert bármilyen nehézséget hoz is az élet, a béke tudata ad egy biztonságérzetet. Ez változott most. Olyan közelségbe került egy fegyveres konfliktus, amilyenről a rémálmainkban sem álmodtunk. Azok, akik Kárpátalján érezhetik ezt a közelséget, akik hónapok óta a légiriadóval ébrednek és fekszenek, egészen más oldaláról ismerik meg az élet értékét. A nyugalom, a béke sokkal fontosabbá vált számukra, mint eddig bármikor. Sokan döntöttek úgy, hogy elhagyják Kárpátalját, miközben a Belső-Ukrajnából menekülők épp Kárpátalja biztonságában húzódnak meg a harcok végéig.

Magyarországon a Kárpátaljai Szövetség már hosszú évek óta igyekszik összefogni és összetartani az áttelepült kárpátaljaiakat, hírt adni az ottmaradottakról, az ottaniaknak pedig az átköltözöttekről. Hidat képez a szervezet, hogy a kapcsolat ne szakadjon meg. Otthont ad mindenkinek, akinek kötődése van Kárpátaljához. A közelmúltban két alkalommal is lehetőségem nyílt részt venni olyan kulturális rendezvényeken, amiknek a Kárpátaljai Szövetség adott otthont. Álltam a színpadon, s azt éreztem, hogy otthon vagyok, úgy igazán, akár a szülőföldön, pedig az szent, egyedi, egyetlen. Mégis maga az érzés, amikor néztem az ismerős arcokat, hallottam a kárpátaljai tájszólást, hallgattam az embereket, hogy miként beszélnek a Kárpátokról, otthonná tette a helyszínt. Csak az érti a Kárpátokat igazán, aki ott, abban az ölelésben nőtt fel. Csodálkozva nézem az alföldet, de sosem lesz a sajátom, nekem a hegyvidék jelenti a megnyugvást. Bár otthon vagyok, ahogyan minden magyar az egész Kárpát-medencében, a szülőföldtől mégis csak egy országhatár választ el.

A Kárpátaljai Szövetség előadóterme ottjártam mindkét alkalmával elvarázsolódott. Sajnos, a háborús helyzetről szót kellett ejtenünk, nem lehet most ezt elkerülni, mégis, mintha burokban lettünk volna arra a néhány órára. A kárpátaljai irodalom bebugyolált minket, mint egy anyuka a kisbabáját, ha fagyos télben az utcára viszi. Mert akármilyen hideg van, kell a friss levegő. Ilyen volt ez a két találkozó. A kovidból szabadulva, a háború elől menekülve, ölelésekkel, mosolyokkal és nagy nevetésekkel gyógyítottuk hegesedő sebeinket. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, csak a helyszín változott. Megkerestük és megtaláltuk egymást, értjük egymást, néha szavak nélkül is. Felállunk bármilyen nehéz súlyoktól terhelve is, segítjük egymást, ha baj van, mert mi valóban szövetségben vagyunk, olyanban, amilyet a Jóisten pecsételt meg akkor, amikor eldöntötte, milyen sorsot ad nekünk. Ez a szövetség elevenedett meg most, amikor a legnagyobb szükség van rá: 1989 óta, amikor életre hívták a Kárpátaljai Szövetséget az alapítók, talán most a leginkább.

A nyelvünk, a kultúránk sokkal nagyobb sérülést szenved ebben a háborúban, mint gondolnánk, hiszen Kárpátalja lakossága naponta fogy. Az elvándorlás már a fegyverek ropogása előtt elkezdődött, sokan meghaltak, kevés gyermek született az utóbbi években, és a kárpátaljai fiatalok másutt keresnek boldogulást, de a háború azokat is elűzte, akik maradni akartak. Sokan hagytuk hátra szülőföldünket, valaki régebben, néhányan épp most kelnek útra, s helyettük mások érkeznek. Legutóbb, amikor a szülővárosomban sétáltam, már nem találkoztam ismerőssel az utcán, és kevesen beszéltek már a világ legédesebb nyelvén, az anyanyelvemen. Így, itt, távol találkozva, félretéve minden fölösleges sallangot, óvjuk, őrizzük a kárpátaljai identitást, mint jó szövetségesek.

Lőrincz P. Gabriella