Minden íróban ott motoszkál a nyugtalanság: az által, amit írt, vajon történik-e valami a világban? Van annak bármiféle hatása? Mert szép dolog az utókor, és persze Isten egymagában is színvonalas közönség, de azért jó volna hinni, hogy a leírt szó valami hatást a kortársak között is kifejt. És némi siker, kis figyelem, az is nagyon jól tudna esni, kár tagadni. Ha ez a vágy és ez a nyugtalanság nem volna benne, fele annyi ember sem bajlódna az irodalommal.

Szomráky Sándorban – ahogy öreg és fiatal szólította: Sanyiban nem volt meg, vagy ha valaha volt is, mire az 1980-as években megismertem, már rég kihunyt. A Nők Lapja korrektoraként dolgozott, csupa olyan emberek között, akikben jócskán benne munkált az a nyugtalanság, éppenséggel még jóval több is, de róla csak hírből tudtuk, hogy költő, soha egy versét meg nem mutatta, a lapba sem írt soha. Ha megkérdeztük, miért nem ír, azt válaszolta, hogy a szemidegét támadta meg a betegség, amin nevettünk, hiszen korrektorságból élt.

Őszes hajával, sovány termetével, intelligens kedvességével, magányosságával és reménytelen kívülállóságával nekem mégis igazibb, költőbb költőnek tűnt, mint a legtöbben azok közül, akiknek a friss köteteiről akkoriban írtak a lapok. Hozzá illőnek képzeltem az otthonát is. Soha nem jártam nála, nem beszélt róla, mégis világos képem van ma is arról, hol és hogyan lakhatott: udvari szoba-konyha egy gangos bérházban, régi, egyszerű bútorok, könyvespolc, talán néhány növény az ablakban. Csupán a képzeletem játszik velem? De nem, egy emlék fölbukkan: híre jött, hogy Sanyi otthon a gangon beborozva szidta a rendszert, rendőrt hívtak rá, följelentés jött, de a főszerkesztő, amúgy hithű pártasszony mindnyájunk megkönnyebbülésére elsikálta az ügyet. Innen jöhetett a gang, a többit, azt hiszem, én képzeltem hozzá. Sok év távolából most egy egyszerű keresztet is odagondolok az ágya fölé. Hiszen tudtuk róla, hogy hívő katolikus, de ezzel sem tudtunk igazán mit kezdeni, ő maga sem hozta szóba soha.

Egy évtizeden át voltunk kollégák, ennyi idő alatt az ember sok mindent megtud a másikról. Sanyiról nem tudtunk meg szinte semmit, így csak most, a hátrahagyott verseit közreadó kötetből tudom meg, hogy 1926-ban született kilencgyerekes, szegény kistisztviselő családban, gyerekkorában átesett egy súlyos betegségen, fiatalon megnősült, de a felesége elhagyta, attól kezdve 1992-ben bekövetkezett haláláig egyedül élt, egyre lazábban kapcsolódva a Vigilia köréhez.

Hány tehetséges ember élt akkor, él ma is így, rejtőzködő magányban körülöttünk, messziről nézve a hiúságaink vásárának színes forgatagát?

Amikor kollégák voltunk, nem gondoltam rá, hogy a verseit keressem, most a világhálón találom meg őket. Harmincéves koráig megírt egy vékony kötetnyit, ami 1957 tavaszán meg is jelent a Magvetőnél, rangbéli költővé avatva őt. Meglep a címe: Mint akinek élete bezárult. Már akkor tudta ezt, vagy éppen maga akarta így? Nem volt politikai áthallás ebben? Várjunk csak, lehet itt egy párhuzam! A Nők Lapja olvasószerkesztője abban az időben Osvát Katalin volt, csillogóan intelligens, remek tollú újságíró, amúgy a filozófus-karikaturista Kaján Tibor felesége. Katiról mindnyájan tudtuk, hogy a forradalom leverése után nem volt hajlandó többet írni, így találták ki neki az olvasószerkesztőséget. Szomráky Sanyi is ezért hagyta abba? Akkor nem kérdeztem, most meg már örökre elkéstem vele.

A Blaha Lujza téri szerkesztőségben szobán belüli apró, leválasztott szoba volt az övé, asztal, szék, valami polc a falon. Papír fölé görnyedő alakjának sziluettjét ma is látom magam előtt. Fülemben cseng a hangja, ahogy hangosan kiszól a folyosóra: Gábor, van három sor túlszedésed! Akkor még keskeny hasábra, kutyanyelvre, ólomból szedték ki a levonatot, amit a tördelők ollóval vágtak méretre, úgy ragasztották be a laptükörnek nevezett ívekre, nagy X-ekkel jelölve a fényképek helyét. Túlszedés, a megszabott helyre beférőnél hosszabb szöveg nem maradhatott, a szerző joga és kötelessége volt a cikkét megfelelő méretre rövidíteni. Sanyi, sietnem kell, húzd meg, légy szíves, szóltam vissza, és ő zokszó nélkül mindig megtette. A nyelvérzékében meg lehetett bízni, jobban tudta, mint én, hogy mi a helyes.

Mindenki szerette, de valahogy senki nem vette komolyan abban a magabízó társaságban, ahol a halk szónak nem sok esélye volt az érvényesülésre. Egyszer-egyszer beült közénk a péntek délutánonkénti szerkesztőségei fecsegéseinkre, ahol olykor az idő múlását várva csak hárman darvadoztunk, máskor, sikerült napokon viszont a Rákóczi tértől az Akadémiáig terjedően érkeztek vendégek, újságírók, írók, színészek és más csepűrágók. Szomráky Sanyi ilyenkor darab ideig csöndben ült, aztán egyszer csak eltűnt, elköszönéssel sem akasztva meg a beszélgetést.

Miért írsz te, Kami? Szerkesztőségi délutánjaink egyikén, már borközi állapotban, némi gonosz éllel szegezte neki a kérdést a jó író egy gyönge pályatársnak. Jó kérdés, az ember, ha író, biztosan fölteszi önmagának is. És ha őszinte, be kell vallania, hogy nem kis részben azért, mert szeretne látszani. „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak.” Szomráky Sanyi 1957 után már nem akart látszani, számára elégséges maradt a létezés. Még megjelent néhány verse a Vigiliában, aztán a hallgatás, majd a csönd.

Vékony kötetnyi életmű, meg az a másik, még vékonyabb kötet, amelyben a halála után a barátai összegyűjtötték és néhány példányban kiadták a hátrahagyott verseit. Kevés? Miért, soknak kell lennie egy életműnek? Egyetlen jó vers nem elég? Mint ez itt:

Szomráky Sándor
Mint az Isten

Halálon innen, a glóbuszon túl
hol csodálkozó szemek nem néznek napot,
és teremtéstől lázas szénhidrátok
se mozognak – pillanat pillanatba fúl
– élni, ki tudja, milyen is?

Elszöktek virágok és állatok innen,
kőarccal bámulnak boldog merengők,
és kőarccal bámulnak bölcsek, szenvedők,
és félelem nélkül mutatják bőreiket
– ki irigyel ilyen világot?

Ilyen világot, hol a Semmi nem keserű,
a dicsőség dombja egyszínű a hóval,
a gödör mélye a Golgotha-dombbal,
s az éber mégis, mindig szenderül
– kevesen jutnak el ide.
Szemébe jég,
fülébe néma éjjel,
szájába csillagok folynak
fagyott fénnyel,
és dermedten fekszenek majd
szívében a színek:
Ki ide eljut, olyan lesz egyszer,
mint az Isten
– de halálon innen
s a földön se túl
élnie kell előbb
háromezer évet.

Bencsik Gábor