M, á, l, e, n, k, i, j, r, o, b, o, t. Betűk halmaza – ha feldobnám őket a csillagos égre, talán előbb-utóbb ragyogni kezdenének. Betűk – halott lelkek földi üzenetei, szélnek eresztett levelek a Gulágról. Betűk – szomorú szemű Eszti néni utolsó sóhajának földi maradványai, lenyomatok a munkatáborban született szerelemről.

Egy vöröscirmos falevél settenkedik utánam a Balaton-parton, minden léptemet követi, kergeti a késő délutáni parti szellő. Üres a platán alatti pad, üres a pillanat is, amikor leülök. Zavar ez a váratlanul rám telepedő csend, belekiáltanék az őszi pillanatba, ha nem tartanék attól, hogy szétreped és darabokra törik. A parton tegnap még láttam gyerekeket, félek, hogy belelépnek az éles emlékszilánkokba.

Egy erőtlen fénysugár kúszik elő a délutánból, a múlt is lassan szivárog elő az emlékekből, a rég elfeledett történetekből. Ott van mindenütt, mintha a levegő súlyosabb lenne tőle. Eszti néni jut eszembe, a szomorú szemű Eszti néni, akinek tekintete mindig valami nehéz és kimondatlan titkot őrzött. Azt a titkot, amit soha senki nem mondott ki, de amit mindenki érzett. Egy barna zsírpapírba csomagolt valami, ahogy gyermekkoromban képzeltem. Ott lakott a hallgatásban, minden pillantásban, minden lépésben. A kert végében elásott titok, amit csak véletlenül találtak meg az unokái, miután Eszti néni meghalt.

Most már tudom, hogy azt a barna zsírpapírt nemcsak képzeltem. Eszti néni halála után előkerültek azok a levelek, amelyek apró, elrejtett darabjai voltak az életének, egybegyűjtve egy drámai szerelmi történetté álltak össze. Egy történetet, amelyet 1945 után a Gulagról hazatérve írt meg. Emlékek, amelyek a zsebemből előhúzott foszlányokként itt ragadtak, ebben a csendes őszi délutánban. Eszti néni története a málenkij robot árnyékában született, ahogy oly sok magyar ember drámája is, akiket elhurcoltak. Szomorú szemű Eszti nénit az utcán fogták el, arra sem volt ideje, hogy üzenjen a családjának.

Eszti néni szerelmi története valahol az orosz hómezőkön született, a fagyos táborok valamelyikében, ahol az emberek már csak a túlélésre koncentráltak. Eszti néni egy orosz katonába szeretett bele, aki viszonozta érzéseit. Miután Eszti nénit hazaküldték, soha többé nem látta a férfit. Erről életében senkinek nem beszélt. Az el nem küldött levelek halála után kerültek elő. A barna zsírpapírba göngyölt emlékfoszlányok lassan összeálltak egy teljes történetté. Ez arról szólt, hogy valaki valaha szerelmes volt, még akkor is, ha a világ darabokra hullott körülötte.

Eszti néni sántikált, mindig lassan, óvatosan járt, mintha a múlt súlya alatt roskadozott volna. Gyerekként nem értettem, miért, csak azt láttam, hogy valami nagy teher nehezedik rá, valami, amit nem lehet kimondani, de ami mégis ott van minden lépésében. Most már tudom, hogy a lábai elfagytak a kényszermunka alatt, amikor napokig állt a fagyos földön, a csilléket tolva. Eszti néni ugyan hazatért, de a lelke soha nem tudott szabadulni attól, akit a Gulagon hagyott.

Szomorú szemű Eszti néni gyűrött arcú öregasszonyként folyton egy orosz dalt énekelgetett. „В русских снежниках ждет человек, мое сердце принадлежит ему навеки, пока я не умру. (Az orosz hómezőkön vár egy férfi, szívem örökké övé, míg meg nem halok.)” Ahogy a tó vize a parti köveket csapkodja, most is hallom ezt a dallamot, csak most ketten éneklik, egy férfi és egy nő.

Szulákmolyok táncolnak egy elmúlni készülő fénysugáron. Rajzanak. De az is lehet, hogy parányi tündérek, akik üzenetet hoztak a Gulagon ragadt lelkektől. Hanyatt fekszem a fűben, hideg van, magamra húzok egy csendesen pislákoló régi történetet.

Döme Barbara

2012-ben a magyar országgyűlés november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította.

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.