Szomorú Etelka ül a kopott kempingszéken és némán maga elé bámul. Ruhája kihívó, ő maga inkább szexinek mondaná, ha kérdeznék. A blúza alól kibukkanó mellei magára vonzzák az előtte elvonuló férfiak tekintetét, pedig a lába természetellenesen vékony. Valakinek egyszer azt mesélte, elfogyott az alapanyag a műanyaggyárban, amikor őt készítették, ezért kell neki ezekkel a piszkafa lábakkal élnie. Amúgy sosem járkál, szóval nem kellene, hogy zavarja a vékony vádli meg boka.

Szomorú Etelkát kiültették a piacplaccra, hogy odacsábítsa a vevőket. Haja hosszú, barna és fényes, arca egészen babás. Ezen meg miért csodálkozol?, szegezte nekem a kérdést, amikor először találkoztunk. Műanyag baba vagyok, az arcom épp olyan, amilyenre megálmodta a gyári tervező, aki elkészítette a formát, amiből végül kiöntöttek. Ha tükörbe nézek, határozottan elégedett vagyok vele, meg a melleimmel is. Látni, hogy azokra nagy gondot fordított az, aki elkészített.

Hogy mivégre van ezen a világon? Etelka sokszor feltette már magának ezt a kérdést. Sokan elrontott kirakati babának gondolják. Jogos a feltételezés, hiszen hasonlít rájuk, de soha nem járt városi boltban. Pedig, saját elmondása szerint, szívesen sétálgatna a kivilágított üzletek kirakatai előtt. Hosszú selyemruha lenne rajta és széles karimájú kalap. Ahogy lépne, a szoknyája lebegne utána. Mindenki őt nézné, a kirakati babák pedig összesúgnának a háta mögött, azt találgatnák, ki ez a titokzatos hölgy, aki ugyan rokonságot mutat velük, de ezen a környéken még soha nem látták. Egyesek biztosan tudnák, hogy Amerikából érkezett, korábban színésznőként dolgozott, de ma már egy dúsgazdag ember felesége.

Pedig szegény szomorú Etelka egész életét itt, a piacon töltötte. Azt képzeli, hogy mielőtt műanyag baba lett, embergyerek volt. Tulajdonképpen egészen biztos benne, hogy előző életében is járt már a piacon. Édesanyja kezét szorongatta, aki már otthon kiokosította arról, nem szabad elmenni a szoknyája mellől, mert a piacon sok az ember, közöttük meg a rosszindulatú alak, akik csakis arra a pillanatra várnak, hogy Etelka elengedje anyja kezét, és ők elrabolhassák. Etelka rettegett a gyerekrablóktól, még a lángost is úgy ette, hogy közben fél kézzel az anyja szoknyáját fogta. Egyszer összezsírozta az új rakott ruháját, amiért nagyon kikapott. Az anyja azt kiabálta, bárcsak vitték volna el a gyerekrablók, akkor legalább nem kellene hazamennie átöltözni, mielőtt találkozik az ismerősével. Amikor megérkezett az a férfi, akit az édesanyja várt, Etelka kapott egy forintot, és elküldték fagyiért. Sírt, mert az anyja erőszakkal kitépte a kezét az övéből. Szomorú Etelka nem szerette a fagyit, csak a lángost, de azt többé nem kapott, mert az anyja nem akart újra és újra átöltözni, mielőtt azokkal a férfiakkal találkozott.

Szomorú Etelka körül sok az emlék. Mindegyiket leselejtezett cipősdobozokba dobálták, kétszáz forintért bárki guberálhat közöttük. A múltkor én is vettem egy törött fejű porcelánbohócot és egy foltos mackót. Láttam, hogy közben szomorú Etelka engem is bámul, mint ahogyan mindenki mást, aki az emlékei között turkál. Hallgatja, ahogy arról mesélnek, milyen szerencsétlen az életük, mert a villany meg a gáz most aztán annyira drága lesz, hogy azt sem tudják, miből fognak megélni. Sírás után megesznek fél kiló sültkolbászt mustárral, kenyérrel meg kovászos uborkával. A vékony zsírcsík szabályos életvonalat rajzol a szájuk sarka és az állkapocscsont között. Néha hamarabb megtörik, félúton elkanyarodik, de abból a szögből, ahol Etelka ül, nem látni, merre halad tovább.

Döme Barbara