Kocsis Csaba Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett író, szerkesztő, énekmondó, fotográfus 1959-ben született Berettyóújfaluban. Erdésznek tanult, végül a tanítói pályát választotta. Több, gyermekeknek szóló verseskötet szerzője (Apák napja, Megrajzolom az ebédet). 2023 végén az Erdőn-mezőn vendégségben című kisregényéért a Magyar Napló Kiadótól megkapta az év legsikeresebb szerzőjének járó díjat. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Gyerekkorodban mennyire volt középpontban a természet?

Kocsis Csaba: Édesapám, aki bőrgyógyász főorvos volt, a munkájának élt. Három gyerekkel kiköltözött Berettyóújfaluba, miután a debreceni klinikán, ahol dolgozott, megkérdezték tőle, hogy akar-e önkéntesnek menni Koreába. Nem akart. Én már Berettyóújfaluban születtem. Édesapámmal jártam horgászni a Berettyóra, a Keleti-Főcsatornára és a Kék-Kállóra. Édesanyám, aki mindenkiben meglátta a jót, csak velünk foglalkozott. Emlékezetes nyarakat töltöttem a rokonoknál Egerben, Horton és Homokon (ez utóbbi már Tiszaföldvár része). A tanítóm, Szikszai Lajosné Irmuska néni olyan órát tartott az iskolában a helyi mondákról, aminek kulcsszereplője Kádár vitéz volt, hogy ez az élmény egy életre elkísért. Nekem ő mindig a tanító néni maradt, még a debreceni könyvbemutatómon sem tudtam 2002-ben, hogy már évek óta a Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének igazgatójaként dolgozik. 

KDG: A gyerekkori élmények hatására mentél erdészeti középiskolába?

 KCs: Igen, a gyermekkori természetjárás inspirált arra, hogy Egerbe menjek, ahol minden az újdonság erejével hatott rám, aki az Alföldről érkeztem. A Bükköt és a Mátrát töviről hegyire bejártuk. 16 éves koromig magányos kerékpáros voltam, többször tekertem el egyedül Egerbe, de a legemlékezetesebb élmény a Berettyóújfalu–Kecskemét–Dunaföldvár–Várpalota–Szombathely–Kaposvár–Pécs–Szekszárd–Tiszaföldvár útvonalú túrám volt, amire édesapám elengedett – mert édesanyám éppen a Dunántúlon volt –, és én mindent lefényképeztem, elraktároztam a lelki szemeimmel. 16 évesen gyalog akartuk bejárni Erdélyt egy osztálytársammal. Ez csak részben sikerült, mert az autóstop az ott készített aprócska magyar zászlóval sokkal gyorsabb volt, mint bármi más. A tanáregyéniségek mellett Czine Mihály két rendhagyó órája volt nagyon nagy hatással rám a középiskolás esztendők alatt.

KDG: Édesapád hatását gyakran emlegeted az interjúidban. Te magad milyen mintát igyekeztél átadni a gyerekeidnek? 

KCs: Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, de mindent elkövettünk, hogy a gyerekeink nyitott, művészetkedvelő emberek legyenek. Fontosnak tartottuk az élőszó varázsát mesében és dalban. Ahogy Berecz András mondta nekem egy interjúban: a rossz gyereknek is jár a mese! Bogi lányom gyermekkori rajzai lenyűgöztek, ezek ihlették a Kiskutya a sötétben kötetet. Pár évvel később már én küldtem el a verseimet a lányomnak, és ő készített hozzá nagyszerű rajzokat, így született meg az Apák napja című második közös kötetünk a Széphalom Könyvműhely gondozásában. 

KDG: Sok író szereti a természetet, viszont elég kevesen vállalkoznak arra, hogy írásaik középpontjába is emeljék, hiszen az embereket saját magukon kívül egyre inkább nem érdekli semmi. A napokban olvastam Fekete István naplóját, egészen hihetetlen, hogy százezres eladott példányszámokról ír, ami számomra azt mutatja, hogy az emberek akkor nemcsak többet olvastak, hanem közelebb is érezték magukat a természethez. Hogy látod az akkori és a mai emberek viszonyát a természethez?  

KCs: Ezek a nagy számok jellemezték akkor a könyvpiacot… De rám is hatással voltak Fekete István könyvei, és legalább ennyit nyomott a latban a Tüskevár című film. A Tutajost alakító Seregi Zoltánnal két nagysikerű közönségtalálkozót is szerveztem. 

KDG: Erdőn-mezőn vendégségben című regényedet a pandémia szülte. Véleményed szerint sikerült akkor egy kicsit visszatalálnunk a természethez? Te hogyan élted meg azt az időszakot?

KCs: Ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy a pandémia visszaadta a szabadságunkat. Ennek fundamentumát a feleségemmel történő kirándulások adták, szinte minden bihari és sárréti vizes élőhelyet meglátogattunk. A feleségem, aki kiváló tanító, nemcsak az első olvasóm, bírálóm, hanem sok versem ötletgazdája is.

KDG: Végignézve az életutadat, egyértelmű, hogy az egyik fő feladatodnak a fiataloknak való iránymutatást tartod, és elsősorban hozzájuk akarsz szólni. 

KCs: Én mindenkihez szeretnék szólni, ezt egyformán fontosnak tartom, hiszen azt mondják, nincs gyerekvers vagy felnőtteknek szóló poézis: jó vagy rossz versek vannak. A fiatal generáció nyitottabb, mint a miénk, és van mit tanulni tőlük. Semmivel sem tudnak kevesebbet, mint mi, legfeljebb mást.

KDG: Hogy érzed, sikerül megszólítani őket?

KCs: Remélem, igen! Most még sok könyvbemutató vár rám, mert decemberben hozzájutottam egy újabb adag könyvhöz, amit el tudok vinni ezekre a találkozókra. Ezt nagyon fontosnak tartom, hiszen rám is nagy hatással volt fiatalon a Janikovszky Évával és Tatay Sándorral való személyes találkozás.

KDG: Manapság mennyi időt töltesz a természetben, melyek a kedvenc helyeid? 

KCs: Ahogy visszaállt a „normális” élet, sajnos kevesebbet. Gyerekkorom már említett vizes élőhelyei, a Bihari-sík tanösvény a kedvenc, és most kezdjük el felfedezni a Csipkerózsika-álomból ébredező, éledező Vekeri-tavat és környékét.

KDG: Várható még a regényednek folytatása?

KCs: Nem tervezem, de soha ne mondd azt, hogy soha, ezt már megtanultam. Most gyerekverseket írok, és talán a Bessenyei-drámám is újra életre kel egy regény formájában, amelyben Nadányi vívódik a bihari remete alakjával, szellemi örökségével, az író (én) pedig hadakozik mind a két szereplővel és önmagával.

KDG: Fotózod is a természetet, mesélj erről is egy kicsit! Melyiket tartod kifejezőbbnek, nagyobb hatásúnak: egy természeti kép lírai leírását vagy egy jól eltalált fényképet?

KCs: Az én életemet és a közművelődésben eltöltött éveimet is több műfaj határozta meg: szó-zene-kép. Ez az a szentháromság, amelyben élek. A műfajoknak az elegyét kedvelem, amelynek a végeredménye többet nyújt azáltal, hogy erősítik egymást. Sok tehetséges ember szolgálja a magyar irodalmat, nálam tehetségesebbek. Igyekszem tanulni tőlük, erre jó alkalom a Körmendi Lajos alapította berekfürdői írótábor, amely azóta az ő nevét viseli. Én elsősorban az újságírói munkámban használtam a fotózást, alkotóként a fotográfiát részesítettem előnyben. Ezt változtatta meg a pandémia, de lehetőségeim korlátozottak, ahogy a technikai eszközeim is. Nem öncélú az, amit megalkotsz, de nem hátrány az sem, ha jól érzed magad abban, amit létrehozol. Körmendi Lajos intelme van kifüggesztve a dolgozószobámban, számomra ez a „zsinórmérték”: „Az igazán fontos dolgokról nem szavakkal, hanem egy egész élettel lehet mondani valamit.”