Szó és mágia

Jókai Mór 1894-ben. Forrás: Fortepan / SK

Lászó Gyula írja egy helyütt, hogy mi, magyarok nem a mérges gombáktól transzba eső, habókos sámánok népe vagyunk, a mi táltosaink próféták rokonai voltak, látó emberek, felhágtak az életfára, időt, jövőt jósoltak, ismerték a hadviselés titkait, tanácsokat adtak a fejedelemnek és gyógyítottak. Orvosok voltak, a tudat kisugárzásával, a tekintet erejével, ráolvasással, a szó erejével gyógyítottak.

A Kaukázusban, Közép-Ázsiában még ma is ráolvasással űzik ki a nyavalyákat a betegekből. Nem véletlen, hogy a világ legismertebb könyvét, a Bibliát az ige szavunkkal nevezzük meg.

Táltosok mindig voltak. Táltosok mindig lesznek. Csak másképp nevezzük meg ma őket. Azt mondjuk például, hogy Jókai. Mekkora óceánba csöppentünk ez által, Istenem! A tér és az idő óceánjába! És a lélek, a szív, az érzelmek, a szép akarások óceánjába!

Kezdjük talán az idő fogalmával. Egyedül ő, a nagy ráolvasó tudott elvinni minket a földtörténet 5 és fél millió évvel ezelőtti idejébe, a pliocén korszakba, természettudósokat megszégyenítő alapossággal mesélte el, hogyan keletkezett a kőszén, a fekete gyémánt, aminek jelentéstartalmát csak úgy, könnyedén, a varázslók bűvészmutatványával egy csodálatos bányászlány, Dirmák Evila szemébe, tündöklő tekintetébe költözteti. S megalkotja a romantikus világirodalom egyik tökéletes figuráját, a bányatüzet eloltó, a párbajokban, kártyajátékokban verhetetlen, a tőzsde labirintusában is eligazodó hőst, Berend Ivánt. S nehogy csak a Bonda-völgyi, a hétköznapi ipari termelésre gondoljunk. A mi szerzőnk, a mi táltosunk, Jókai is bányász, felszínre hozza a legcsodálatosabb aranyrögöt, a szerelmet. A hihetetlennek tűnő esemény bekövetkezik, Evila és Berend Iván szerelme beteljesül. Legalább annyira nehéz vállalkozás volt ez, mint az oltószerrel vegyített, föld alatti tó rázúdítása az izzó kőszénre. Indítja tehát az eseménysort a földtörténet ötmillió évvel ezelőtti korszakában, megérkezik hazája, imádott nemzete felvirágzásának idejébe, amely felvirágzás szeme előtt játszódik le, megalkot egy olyan regényt, amely legalább annyira nemzeti, mint egyetemes, legalább annyira tudományos, mint amennyire fantasztikus.

S hogy állunk az időtlenséggel? Csakis a futurizmus eszköztárával keltheti, ébresztheti fel az olvasó lelkében, tudatában a „végtelenség érzetét”. (M. I.) A székelység, a csángó világ egyik szent folyójának a neve a Tatrang. A lángoló lelkű barát, Petőfi is imádta a székelyeket. Vajon véletlen, hogy táltosunk másik tudós alakjának a neve Tatrangi Dávid? Lázas lélekkel olvassa a világ Jules Verne fantasztikus történeteit. Megálmodta a nagy francia a tengeralattjárót, a holdutazást, a távolbalátást. Nemo kapitány a vizek mélyét járja. Tatrangi Dávid az eget hódítja meg. Az ichornak nevezett hajlékony üvegből repülőgépet épít, és rajával a világ ura lesz. Úgy vívja meg világháborúját, hogy senki sem hal meg. De itt, fenn, a magasban nem terem boldogság, annak a fészke az otthon, amelyért úgy sóhajtozik manapság a világ. A Duna-deltában jön létre az Otthon köztársaság, ahol egyenlők az emberek, derűsek, jók, békességesek, ahol nincs hadsereg, nincs fegyver, nincs emberölés, ahol a föld gyomrából, az ichor csövek által felszínre hozott hő melegíti az otthonokat, és Tatrangi Dávid áldott találmányával, az esőt csináló géppel termékennyé teszi a sivatagokat. Álom? Igen, futurisztikus álom. Csakhogy az álom is lehet a világ kenyere, sója, éppen napjaink legnagyobb gondja a fölmelegedés, a szárazság, az esőhiány, Tatrangi Dávid mai utódai, okos mérnökök töprengenek, hogyan lehetne megóvni földünket a kiszikkadástól. Nem igaz hát, hogy az álmok soha nem valósulnak meg. Az álmok éltetik az embert, s legyünk büszkék arra, hogy a Jókainak nevezett táltosunk a képzelet csodálatos erejével kimunkálta a megvalósítható álmok szőttesét.

És a tér! Éppen olyan végtelen, mint amilyen végtelen az idő. Nincsenek korlátok. Tatrangi Dávid száguldó gépeivel fedezi föl, hogy a Himalája közepén, zárt sziklavilág katlanjában ősmagyarok élnek, de éppen ilyen biztos kézzel, vakmerő fantáziával visz el minket táltosunk a vizek jégpáncélja alá is. Oroszországból, hatalmas téli hidegben zuhan a Dnyeper vizébe egy léken Baradlay Ödön, barátja, Ramiroff Leonin észveszejtő bátorsággal menti ki onnan. De kíméletlenül vezeti egy másik munkájában Krisztyán Tódort a Balaton jegén keletkező rianásba.

Táltosunk szerette a vizeket! Komáromban, a Duna partján született, a Balaton mellett épített kastélyt magának, legkedveltebb regényének történetsora a Szent Borbála hajón kezdődik, a Dunán eveznek fölfelé, Timár Mihály a hajóbiztos, a márványarcú török lány, Timéa – tudta nélkül – hatalmas vagyon tulajdonosa, s miután a Senki szigetén kikötnek, megismeri Noémit. Innentől, ezáltal aztán ezerfelé ágazik a cselekmény, pompás, a világirodalom ékköveivel díszített regény keletkezik, amelyben vegyülnek, kavarognak, fedik egymást a romantikus és realista elemek, rétegek. A nagy álom, az otthon-állam itt sem hiányozhat, a – valóban létezett Ada Kaleh – szigetén kirajzolódnak a tökéletes boldogság körvonalai. A Vaskapu szorosában épített vízi erőmű miatt elsüllyedt a Senki szigete. Vajon ez történik, ez történt az emberi faj boldogság-szigetével is? Hol van, hová lett a bennünk, a lelkünkben, a tudatunkban létező sziget?

Mindenki a kiégésről panaszkodik. Kiégtünk volna? A 21. század betegsége lenne a kiégés? A kiégés sivatagjának a homokja takarta el a boldogság szigetet? Arról nincs szava a táltosunknak? – De igenis van. Az ég ki, aki saját magán kívül senki másra nem figyel, senki mással nem törődik. Pedig éppen csak le kellene mondani az önzésről. A farkasfogakat vicsorító egoizmusról. Éppen csak a másokért élés misszióját kellene fölvállalni. Éppen csak ki kellene bújni a csigahéjból. Manapság, mondja az erdélyi költő, senki sem akar hős lenni, ma nyugdíjas akar lenni mindenki. Mit kezdünk akkor Baradlay Jenővel? Egyáltalán ismerjük még a mártír szót? Tudunk arról, hogy voltak helyzetek, nem is ritkák, amelyekben a nagy lelkek másokért feláldozták életüket? Áldozatból, önfeláldozásból keletkezett a kereszténység!

Van Baradlay Jenőnek egy világirodalmi rokona. Egy férfi-angyal. A legkisebbik Karamazov testvér, Aljosa. Ő azért jó, szelíd, mert annak született. Baradlay Jenőt azért kell piedesztálra emelni, mert a rossz világ ellensúlyozására cselekszik. Célja a fény, hogy lássunk a nagy sötétségben. Még nemes csaláshoz is folyamodik, kihasználja az Ödön és a Jenő nevek német fordításában jelentkező hasonlóságot, és jelképesen fölfekszik a keresztre, vállalja bátyja helyett a halált, mert annak kiskorú gyermekei vannak. S ő, Jenő amúgy is démon kezébe került, a szerelmi csalódás farkasvermébe esett, aligha tudott volna tovább élni.

S akkor hogy állunk a démonokkal? A romantika a szélsőségek irodalma, művészete. Nem ismeri az egyoldalúságot. Ha vannak galambok, kell legyenek sárkányok is. Mindjárt itt, a Baradlay-testvérek hátországában fölmered, mint a halál csontváza Rideghváry. Beszédes a neve. Hideg rációval munkál, cselekszik a haza megromlásán. Nemzetáruló, az elnyomók szolgája. Nincs kegyelem! Ez a legnagyobb bűn! A hazaárulás! Szánalmas pusztulásán örvendezik az olvasó szíve. Kárpáthy Abellinónak valamennyivel több szenvedést mért ki a táltos. Ő a kozmopolitizmus szörnyetege. Béla nevét Abellinóra változtatta, koporsót küldött nagybátyja, a magyar nábob születésnapjára. Mindenét elveszíti, megveti a világ, nyomorult féreg lesz. De vannak született démonok is. Nemcsak az érdek hajtja őket, gonosznak születtek. Plankenhorst Alfonsine, bécsi kisasszony az emberi faj szinte minden hibáját magában hordja: gőg, nagyravágyás, kapzsiság, önzés. S ha más munkára pillantunk a gazdag életműben, megtaláljuk Alfonsine ikertestvérét, őt meg Brazovics Athalie-nek hívják. A szenvedélyek rabja. Szenvedélyes a szerelme, de szenvedélyes a gyűlölete is. Elszánt, elvetemült, megkísérli a gyilkosságot is. A férfi szörnyek közül a véreskezű Haynautól iszonyodik a lélek. Történelmi alak, már kortársai hiénának nevezték. Gonoszsága határtalan.

És a gyermekek? Táltosunk nem élhette át a gyermekáldás boldogságát, vérségi utóda nem született, mégis jön, özönlik velünk szembe a kedves, az ártatlan kiskorúak serege. Van kedvesebb gyülekezet, közösség, mint az özvegy suszter kilenc gyermeke? Nincs. Persze, hogy nem tudja eldönteni, melyiket adja örökbe a kilenc közül a méltóságos úrnak! Nem az ész, hanem a szív számtani feladványa ez, s magasra, nagyon magasra száll fel az emberi jóság rózsaszínű felhője. És van rokonszenvesebb fiúgyermek, mint a Senki szigetének szerelem-terméke, Dódi? Fényes bogarat ragaszt a levél pecsétjébe… Máskor egy csecsemő, egy kisgyerek lesz a felnőttek tetteinek mozgatórugója. Plankenhorst Alfonsine és Palvicz Ottó törvénytelen gyerekének azért kellett megszületnie, hogy az ellenségek ne gyűlöljék egymást. Legyenek ellenfelek, de ne ellenségek. A párbajban legyőzött apa legyőzőjére bízza gyermekét! A világirodalom színes történetóceánjának egyik szép, nagyon szép fodrozása!

Illúzió ez, az ellenség mindenkor ellenség marad, de határtalan humanizmussal meg lehet szelídíteni. A nemzet legszebb, legnagyobb próbatételét, negyvennyolcat hátba támadták Erdélyben a Nyugati Érchegység mócai. A vad ellenforradalmárok elleni harcban esett el a márciusi ifjak egyik legrokonszenvesebb alakja, Vasvári Pál. A Gyalui-havasokban, a Funtinella (!) fennsíkon, Marisel település mellett kaszabolták le 1849. július 5-én. Nemes bosszút áll a táltos. Megalkotja az életmű egyik legrokonszenvesebb alakját, Juon Tárét, a móc juhpásztort, a Fatia Negra ellenfelét. S ha már szelídíteni kell az ellenséget, megcselekszi toronymagas szinten más munkáiban is. Ankerschmidt osztrák lovag belekóstol a magyar világ, a magyar élet ízébe, zamatába, elkápráztatja a trikolór három színe, magyarrá válik. Metamorfózisa hihetetlen, de szép. Laboratóriumi gyakorlat, ez is jellemző a táltosra.

Ő, a nemesi, polgári származék szenvedélyesen ragaszkodott az egyszerű emberek világához, a könyökig feltűrt ingujjban dolgozó mestereket, a hétköznapok ügyes-bajos dolgait végző férfiakat lelki rokonainak érzi, Mihály mester, Tseresnyés csizmadia, Pál huszár, Fabula kormányos, Decsi csikós, Lacza gulyás téglabetűk az életmű falában. Cselekményszövése mesteri, elmesélő ereje határtalan, ötletgazdasága kimeríthetetlen. Alig van szépíró, aki ne írt volna a szerelemről, a szerelmesek erotikus párviadaláról, a mi táltosunk humort, huncutságot, turpisságot visz ebbe is, a krími tatár kán fogságában raboskodó Nyújtódi Damokos Tamást, aki hű akar maradni feleségéhez, arra biztatja a kegyenchölgy, Kalme, hogy harapjanak ketté egyszerre egy szem cseresznyét…

Mindezt bűvös erejű nyelvünk segítségével cselekszi, hol annak keménységét, hol annak puhaságát, lágyságát használja ki, anekdoták sokaságában csillogtatja meg változatosságát, tirádákat, romantikus körmondatokat szerkeszt, lobogtatja azokat, mint csikós feje fölött az ostorát a pusztán, durrantani is tud velük, csattogtat, hurkot vet, de tud csipkét is szőni, éles bárdjával sudár gerendákat faragni, vázát is korongoz sárból, sőt, amit a népmesében a táltos lány javasolt a királynak, ki tudja fordítani fonákjára a cserépkorsót, azt mondja a kalmár a feleségének, „varrd fel az úrfit a gombra”; nyelvünk fonákján beszél Tallérossy Zebulon és így tovább.

Szó mágiával a nem-tudást is tudássá nemesíti. Ilyen egyszerű és ilyen bonyolult a táltosok mestersége! Kanonizálni nem lehet, s ha mégis, akkor a kánon csúcsára kell helyezni.

Hegedűs Imre János