Hegedűs Imre János írása Péntek Imre Lírai kaleidoszkóp című könyvéről

Izgalmas, érdekes egy költő tanulmányait, szellemtársairól írott jegyzeteit, kritikáit olvasni. A lírikus stílusa cizellált, szellemében emelkedett, érezzük azt, hogy nem a kiválasztott alanyokról ír, hanem beszélget, értekezik, diskurál, tárgyal velük.

Péntek Imre összegyűjtött írásai késztettek a fenti megállapításra. Mindjárt a legelején a magyar szellemi élet két titánjával, Hamvas Bélával és Várkonyi Nándorral társalog. (A titokról. Hamvas Béla és Várkonyi Nándor előtt tisztelegve)

Hó-lavinát, hegycsuszamlást idézhet elő a pogány gondolat: A felvilágosodás trónra ültette az észt, ami által hamvaiba hullott a titok, a misztérium, a kultusz, az irracionális szféra. (Még a mi, konzervatívnak hitt Berzsenyi Dánielünk is így lelkendezik a trónus előtt: „Az ész az isten, mely minket vezet…”)

Jó ez nekünk? Áldás az emberiség számára, ha csak a csupasz, profán igazságok uralkodnak bennünk, fölöttünk? Mi lesz a művészetek sorsa, ha lemondunk a látomásokról, a metafizikáról, a transzcendensről, az ontológiáról?

Péntek Imre ismeri azt az igazságot, amit – többek között – az erdélyi gondolkodó, Apácai Csere János mondott: Aki az óriás vállára ül, messzibbre lát, mint az óriás.

Ezt cselekszi. Várkonyit, Hamvas Bélát idézi, tetemrehívása jogos, mert világméretű boldogtalanság szakad a nyakunkba akkor, ha mindent szétszedünk, mindent analizálunk, mindent leegyszerűsítő formulákba gyömöszölünk, ha kanonizáljuk a nihilt, ha csak a praktikus, a földhözragadt ember dizájntermékeit, ha csak a reklámok giccshalmazát fogyasztjuk.

Aki ismeri Péntek Imre életművét, az tudja, hogy tanítómestere, bálványa, lángoló, élő fétise József Attila volt. Ebbe az esszétanulmányába is beépít két kulcsmondatot: „a titkokat ne lesd meg…” (Tudod, hogy nincs bocsánat), s tovább, a gondolatfutam végén a közismert, szép passzust – ugyancsak a titkok védelmében: „rejtelmek ha zengenek” (Rejtelmek).

Péntek Imre (Akkori nevén Molnár Imre!) tagja volt a Kilencek írócsoportjának, s egyik szerzője az Elérhetetlen föld (1969) antológiának. Négy kedves „tejtestvérével” foglalkozik négy, megkapóan érzelemdús írásában: Utassy József, Győri László, Kiss Benedek, Oláh János.

Utassyt úgy hozza emberközelbe, hogy történetet mesél. Súlyos tüdőműtétje után először Bázakerettyére, azután Rédicsre költöznek, őrangyala Zsóka, a feleség, itt látogatja meg Péntek Imre. De ha csak ez történt volna! Még a száraz filosz, a bogaras aktabúvár szeme is felcsillan, amikor a következőket olvassuk: „…vasúttörténeti tény: két költő előtt még a menetrend is meghajolt, a zalaegerszegi-rédicsi vonalon, 1974-ben.” Az történt ugyanis, hogy a barát – felgyógyulva – őt, Péntek Imrét is meglátogatta Zalaegerszegen (Akkor éppen ott lakott!), és a testvéröccse, a forgalmista addig állította a vonatot, amíg a két költő meg nem érkezett. Aztán szót ejt tanárkodásról, irodalmi életről, a kávéházak ébredezéséről végül a Tüzek tüze verseskötetről…

Győri László kapcsán azt mondja el, milyen tünemény az, ha a költő műfajt vált, és prózát ír. Finoman veszi ujjbegyre Győri, A kései Éden 2005-ben megjelent kötetét, amelyben „szociomemoárjait” gyűjtötte össze, s a népiség, a vidék, a vidéki kisváros, valamint a gyermekkor tündérvilágát hozza. Írásművekről értekezik, de nem átallja behozni a hétköznapok történeteit, ízesen, élményfakasztóan mesél, mint a népmesék bölcsei.

Sajátosan, áttétellel közeledik másik „tejtestvéréhez”, Kiss Benedekhez. Ködöböcz Gábor monográfiát írt Kisbencéről, és ennek kapcsán, ennek ürügyén ír Péntek. Izgalmas kettősség. A monográfia alapos műelemzését végzi el, fejezeteit taglalja, az írástudó felelősségét emlegeti, s úgy tér át barátja költői világának vizsgálatára, hogy annak legjellemzőbb, metaforikus vonását emeli ki: „élére állított vers”.Természetesen időzik – Ködöböcz Gáborral karöltve – a Kilencek mozgalmánál, taglalja, állítja, bizonyítja az Elérhetetlen föld (1969) irodalomtörténeti jelentőségét, és szó szerint idézi a monográfiaíró summás összegzését: „Kiss Benedek kristálytiszta, gyönyörű magyarsággal ír…”

Oláh Jánossal már más a helyzet. A „vezérnek” alaposabb elemzés dukál. Ő vonta össze az erővonalakat, amikor szembe kellett feszülni a bolsevista cenzúrával, az „aczélista” proletkulttal, sematizmussal, álrealizmussal. Rózsa Endre volt az első a Kilencek közül, aki korán, 54 évesen távozott, Utassy is súlyos betegen nézett szembe sokszor a halállal, először őket pásztázza Péntek Imre tekintete, aztán bő Oláh János-elemzést ad. Különös értéke eszmefuttatásának az, hogy nem száraz értékelést kapunk, bőven idéz a legendás szerkesztő és irodalomszervező költészetéből. Igen, elsősorban őt, a költő Oláh Jánost látja és láttatja, mert ez a fénylő mező árnyékban maradt. Csak kulcsszavak, karátos gondolatokat fölrepítő kifejezések idézhetők itt: életöröm, „a lét birtokba vétele”, a szellem uralma „az anyagi világ tehetetlenségén”, gyermekkor, természet, felnőttkori bölcsesség, kitartás, programalkotó képesség, élete végén, betegen a szkepszis, halálvíziók, búcsúzás és főhajtás a végzet előtt.

Van egy fogalom, amely nem sorolható be sehová. Amely szakrális szentség Oláh János számára. Ez a hazafiság. Így, díszítő jelző nélkül: a hazafiság. A nemzet, az ország szeretete. Pedig nem könnyű! Nem könnyű bajvívó bajnoka lenni ennek a „szétszabdalt, kivégzett, hazátlan országnak”, de évszázadok sodrában ez volt, s bizonyára ezután is ez lesz a magyar költő sorsa: „Maradtunk sérült inakkal a vártán.” (Olyan nehéz) Oláh János tárgyias stílusának, realisztikus látásmódjának jellemzését rábízza az életmű legjobb ismerőjére, tudós Jánosi Zoltánra: bőven idéz tőle a 151. oldalon.

Visszafelé is pillant Péntek Imre, Kazinczy Ferenc költészetét ízlelgeti, bálványával, József Attilával foglalkozik hozzáértően (Közelítések egy fordulóponthoz. Az a bizonyos 1931-es év József Attila életében és pályáján). Keresztury Dezsőről készít (arckép)vázlatot, emigránsokkal bíbelődik, van pillantása a Muravidékre, kortársak (L. Simon László, Lezsák Sándor, Markó Béla, Szálinger Balázs, Turczi István, Lackfi János, Finta Éva, Oláh András, Vitéz Ferenc stb.) nevében szól.

A kötet utolsó írásában (Múlt és jelen. Helyünk Európában. Nemzeti önazonosságunk kérdései)végigfuttatja szemét (és elméjét) a magyar irodalom nagy korszakain, s a Petőfi által meghirdetett világszellem eszméjét békíti szépen össze a hazafisággal.

Ezt nevezi Péntek Imre termékeny pluralizmusnak.

(Széphalom Könyvműhely, 2021)