Hegedűs Imre János írása a Két küzdés között. Tamás Menyhért hazaútja tanulmányok, kritikák tükrében című kötetről

Talán szóbeszéd, talán tudománytörténeti adat: Einstein, amikor tudós társaival elvégzett egy csillagászati színképelemzést, azt mondta, egy kicsikét megloptuk az eget. Az összetevőire bontott elektromágneses sugárzás vizsgálata valóban korszakalkotó felfedezés volt, új ablak nyílt a kozmoszra. De a fehér fény felbontása egyszerű iskolai laboratóriumban is elvégezhető, a prizmán áthaladó fehér fény sávjaira bomlik: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya.

Nem túlhajtott a hasonlat, a Nap Kiadó Magyar Esszék sorozatában nemrég megjelent kötetének negyvenegy szerzője – írók, költők, irodalomtörténészek, szerkesztők, irodalomkritikusok, filozófusok – irodalmi színképelemzést végeztek, Tamás Menyhért összetett, bonyolult, a mélyrétegek nyomását és a magasság szédületét egyaránt ismerő alkotó költészetét, prózáját, önéletrajzi vallomásait elemzik, értékelik, méltatják – egymástól nagyon eltérő stílusban és műfajokban. Van, aki rajongó esszét ír, van irodalomtudós, aki mérlegel, koordinátapontokat keres, van, aki módszeres műelemzést végez, van, aki a fájdalmas, nehéz, de felemelő életút állomásait követi nyomon, és van, aki a bukovinai székelyek sorskérdéseit feszegeti. De mindnyájan egyek abban, hogy kivételes alkotó életművével szembesülnek, amelynek mélyrétegeit feltörni, kincseit kibányászni megtisztelő feladat.

Széles horizontú a kötet első írása. Erdély emblematikus írója, Sütő András szól okosan, bölcsen, s kimondja Tamás Menyhért legfontosabb krédóját: „… egyenrangú testvérként odaülteti népét az európai népek családjába, a közös szenvedés jogán.” Igen fontos ez a gondolat! Túlságosan is beivódott a köztudatba, hogy Tamás Menyhért (csak) a bukovinai székelyek sorsát cipeli a vállán, túlságosan is behatárolják, determinálják az életművét a borzalmas sorsot megélt népcsoport menekülésének, többszöri honfoglalásának eseményei.

Nem. Legalábbis nem csak.

Az derül ki a gazdag kötetből, hogy Tamás Menyhért életműve legalább annyira egyetemes, mint amennyire nyelvjáráshoz, székely észjáráshoz, népéhez, a bukovinai székelyek sorsához kötött, fajához, fajtájához elkötelezett ember és művész önként vállalt nemes regionalizmusa. Egy ő az ágyútűzzel megtizedelt, menekülést, bujdosást, bujkálást, sikertelen telepítést megélt, megszenvedett népével, de az életmű jelrendszere benne van az európai szellemi élet áramlásaiban. A gyűjteményes kötet egyik szerzője, Király Ibolya éppenséggel a Goncourt-díjas, marokkói származású francia íróval, Tahar Ben Jellounnal rokonítja. Mindkét életműben a számkivetettség, a hontalanság, az otthonhiány, az identitás keresés a domináns jegy, azokkal azonosulnak önként, akik a hazátlanságot, mint beléjük égetett billogot viselik a homlokukon. (A száműzetés, ez a vég nélküli álmatlan éjszaka… Tahar Ben Jelloun és Tamás Menyhért „együtt” a száműzetésben)

A bőség zavarával küszködik a kötet olvasója. Kíváncsian firtatja, kinek mi fontos, lényeges Tamás Menyhért költői, szépírói terméséből? Egy ötletszerűen összeállított név- és gondolatsor talán jelzi a szakírók, a méltatók által felbontott „fehér fény” színeit.

Kovalovszky Miklós a tájnyelv „művészi hitelét” méltatja, Hegedűs Imre János (e jegyzet szerzője) a hazafiságot és a nemzet szakrális imádatát említi, Vasy Géza az irodalomtudós alaposságával tekint szét az életműben, Pomogáts Béla a történelmi hátteret vizsgálja, Simonffy András a páratlanul szép Vigyázó madár líraiságával azonosul, ezt teszi Határ Győző, Decsényi Judit, Gáll István, Bakonyi István, Rónay László, Cs. Nagy Ibolya, Tarján Tamás is. Megőrizik a tudományos értékelés komolyságát, s mégis ellágyuló szívvel szólnak a próza és a líra határmezsgyéjén álló munkáról. Úgy látszik, nemcsak a szellem, hanem az érzelmek izzása is maradandóvá tud tenni egy művet, a Vigyázó madár az egész Tamás-életmű gyújtópontja.

És sorjáznak a gyűjteményes kötetben az írások, az esszétanulmányok, hull a fény Tamás Menyhért Holtág, Esőrácsok, Mérleges idő, Előcsend, Balbina stb. köteteire, a próza és a líra határmezsgyéjén áll valahány. Önjellemzése is felbukkan erről: „prózai költeményprózában”.

Találunk a kötetben míves elemzést. Görömbei András például a rá jellemző finomsággal és cizelláltsággal tapintja ki a Tamás-líra gyökereit, a forrásokat, a székely népköltészetet, a gyermekkort, a szülők iránti rajongó szeretetet, az életkedv, a derű és a bánat, a szomorúság versenyfutását, s megnevezi a szellemi rokonokat, példaképeket: Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Nagy Gáspár. A kötet szerkesztője (Kismonográfiát is írt Tamás Menyhértről!), Bakonyi István összesen hét írásával van jelen, talán ő tud a legtöbbet erről az életműről.

Antológiákban szokás előre-hátra lapozni. Ha visszalapozunk a kötetben, tanácsos elmélyülni az erdélyi publicisztika klasszikusa, Beke György sokfelé figyelő, széles horizontú írásában. (A legnagyobb magyar újságírónak is nevezték!) Akárcsak a fentebb említett szerző, Király Ibolya, Beke is az egyetemességet nevezi a tamási életmű egyik markáns jegyének, jellemzőjének: „E költői világkép egyik szép alkotóeleme Tamás Menyhért éber internacionalizmusa. […] Első kötetében egy mélyen átélt vers – Mikisz Theodorakisznak ajánlva – a vergődő Görögország népével való rokonszenvét emeli vallomásai közé […] horizontja a bolytól az osztályos nagyvilágig ível!”

Minden alkotó meredek kaptatója, állandó dilemmája a „Hogyan tovább?” kérdés. Rónay László kereste ki a líratengerből a találó verssort: „Ami még hiányzik, az a több…”

A hátralévő, a megírandó művek izgalmasak igazán. Olyan ez a még nem létező termés, mint a láthatatlan kiállítás.

(Nap Kiadó, 2021)