A művészet a lelket balzsamozza. A színház nemcsak hódolat az egyik legrégebbi művészeti ág előtt, hanem tanító, közösségi és szórakoztató funkciót is betölt. De hogyan tudják megélni a legteljesebb élményt azok, akik fogyatékosságuk miatt akadályoztatva vannak? Talán a kedves olvasó is vett már részt olyan színházi előadáson, amit néhány ember fülhallgatóval ült végig, irányukból pedig halk duruzsolás hallatszott. Könnyen elképzelhető, hogy a székszomszédja látássérült volt, a füleséből pedig Bakos Éva színész, a Tandem Csoport audionarrátorának hangja szólt. Vele beszélgettem. – Vöröskéry Dóra interjúja.

Vöröskéry Dóra: Hogyan képzeljék el az olvasók a színházi audionarrálást?

Bakos Éva: Próbálom a legegyszerűbb, és emiatt természetesen nem teljesen szakszerű választ adni: ha valaki tudja, milyen volt régen a rádióban a színházi közvetítés, akkor nagyjából el tudja képzelni. Megy az előadás, és alatta egy narrátor elmondja, mi történik a színpadon. Például: „most Józsi elindult, Katika ránézett”. A szakmai definíció pedig az, hogy az audionarrátor a fontos vizuális információkat közvetíti a látássérültek számára, amelyeket ők a fogyatékosságukból adódóan nem látnak, azonban lényegesek az alkotás – ez lehet színházi előadás, film vagy képzőművészet – teljesebb megértéséhez, befogadásához. Ebbe beletartozik a környezet, a színek, a cselekmény leírása ugyanúgy, mint a szereplők mimikája, testbeszéde, ruhája. A látássérültek hallják a párbeszédeket, a zajokat, a többi információt pedig a narrátor közvetíti.

VD: Úgy tűnik, komoly művészi képességek is kellenek ehhez a munkához. Van recept arra, hogyan legyen valaki jó narrátor?

BÉ: Amit én végeztem, az az első képzés volt Magyarországon, egy modellprogram. Az FSZK (ma: Nemzeti Fogyatékosságügyi- és Szociálpolitikai Központ) és a Színművészeti Egyetem koprodukciójában valósult meg. A művészeti tantárgyak óráit a Színművészeti tanárai tartották. A rendezés-, dramaturgia-, művészettörténet-, filmelmélet- és beszédórák mellett volt egy szociális része is a képzésnek, ahol a látássérülésről, kialakulásának okairól, az akadálymentesítés lényegéről, az esélyegyenlőségről gyógypedagógus szakemberek oktattak bennünket. Audionarrátorként én elsősorban színházra és filmekre specializálódtam. Színész vagyok, engem színészként érdekelt az, hogyan tudok kapaszkodót adni a színház, a film vagy a művészet sokszínűségéhez azok számára, akik nem látják. Bízom benne, hogy negyven év színházi tapasztalat után ez sikerül. Azt gondolom, soha nem mindegy, mi van a színpadon, soha nem véletlen a ruha és a díszlet, a kellék, a mozgás vagy a színek. Nemcsak az a fontos, hogy ki mikor megy be meg ki, hanem meg kell találni a leglényegesebbet is, ami közelebb visz a rendezői szándékhoz vagy a színészi alakításhoz. Vegyünk egy egyszerű példát: van egy dialógus, közben a háttérben történik valami, mondjuk kirabolnak egy lakást. Ilyenkor nekem nem kell tiszteletben tartanom az elöl lévő párbeszédet, rábeszélhetek, ha a helyzet megértéséhez fontosabb elmondani, hogy közben hátul bemászott valaki az ablakon. Kicsit dramaturgok is vagyunk, mikor ezekről döntünk. Szerintem az audionarráció egy önálló szakma, különböző ágazatokkal. Kértek már fel sportesemény narrálására is, de én nem tudok egy Ferencváros meccset közvetíteni, mert nem értek hozzá, azt valaki olyannak kell, aki otthonosan mozog a sport közegében. Egy kiállítás narrálásához pedig nem árt a művészettörténeti jártasság. Konferenciákat rendszeresen narrálok, mert ott a szakmai részt hallják, értik, én a közeget mutatom be. Leírom, hogyan néz ki, milyen ruhában van egy előadó, kutyával jött-e, vagy épp azt, hogy tetovált, esetleg minden körme más színűre van lakkozva. Fontosnak tartom, szeretem közvetíteni ezeket az apróságokat is. Lényegtelennek tűnhetnek, de a látássérültek visszajelzései alapján rengeteg pluszt adnak, teljesebbé, személyesebbé teszik számukra a jelenlétet. Ahogy fontosnak tartom a narrátor beszédkészségét, választékosságát, stílusérzékét is. Jól kell tudni bánni a szavakkal, aszerint, hogy milyen közegben vagy milyen műfajú művet narrálunk.

VD: Kapsz a látássérültektől visszajelzéseket?

BÉ: Kapok, de nem túl sokat, talán mert én nem forszírozom. Úgy vagyok vele, hogy ha rossz az, amit csinálok, akkor úgyis megtalálnak. Ha meg valami jó, akkor az jó, és ez a fontos. Van néhány kedves megkeresés, a pedagógusoktól például szoktunk kapni; miután elhozzák a gyerekcsoportot, beszámolnak a narráció utóéletéről, hogy mennyire maradt meg az előadás a gyerekekben. A színháznál ugyanis vannak kísérőprogramok: a bevezető narráció, amit előtte meghallgathatnak és a színpadbejárás, ahol megfoghatják a kellékeket, jelmezeket, vagy épp a bábokat, maszkokat, hangszereket. Ezek fontos dolgok, ezt egy filmnél vagy múzeumban általában nem tehetik meg. Néha megtalálnak, és elmondják, hogy sokkal jobban értik az előadást. Sorozatoknál fordult elő – mert televíziós sorozatokat is narrálok –, hogy az egyik évad még nem volt akadálymentesítve, de a következő igen, és többen visszajelezték a látássérült közösségből, hogy így már világos lett sok minden, visszamenőleg is megértettek dolgokat. De olyan is volt, hogy felkerestek e-mailben, mert nem értettek egy részt, vagy megkérdezték, hogy néz ki egy-egy szereplő.

VD: A fogyatékosokat támogató szolgáltatásoknál az integráció különösen fontos, a színházi narrálást pedig tekinthetjük egyfajta integrációs akciónak. Hogyan fogadják a színházak, a színészek és a látó közönség a narrálást? 

BÉ: Ahol én dolgozom, mindenhol nyitottan, segítőkészen áll hozzá a vezetőség és a munkatársak a programhoz; fontosnak tartják a társadalmi esélyegyenlőséget. A színészek, színpadi munkások is örömmel vesznek részt a színpadbejáráson. Kikerül a próbatáblára is, mikor lesz narrált előadás. Előfordult, hogy felhallatszott a színpadra a hangom, mert valamelyik kisgyerek, aki hallássérült is, felhangosította a készülékét. Érthető, ha ez zavaró a színésznek, de szerencsére ritkán fordul elő. A Bábszínházban és a Kolibriben a látó gyerekek már az előtérben észreveszik, hogy vannak, akik fejhallgatót, adóvevőt kapnak. Ilyenkor oda szoktam menni a csoporthoz, a pedagógushoz, és elmondom, hogy ez miért van. Az akadálymentesített előadások előtt tájékoztatjuk a nézőket is. Készítettem egy felkonferálást, ami olyan, mint a telefonos bejátszás, amikor elmondják, hogy „Ne csak ön pihenjen, hanem a telefonja is”. Ebben megkérjük a nézőket, hogy ne csak lenémítsák, hanem lehetőség szerint kapcsolják is ki a telefonjaikat, mert ellenkező esetben az adóvevők, amelyeken a látássérültek hallgatják a narrációt, nem biztos, hogy jól fognak működni. Ezzel a méregfogát ki lehet húzni az esetleges kellemetlenségnek, értetlenségnek, de azért így is akad, akit zavar a narrátor kihallatszó hangja. De hát mit csinálsz, ha valaki csörgeti a csokipapírt? És ez talán egy kicsivel jobb zaj.