– Kész van! – kiáltotta Béla –, jöhettek! – Arcára kiült jellegzetes, egyesek szerint angyali, mások szerint igenis ördögi mosolya.

Az első rakéta kész siker volt. Nagyjából másfél kilométeres távot repült, majd millió szikrát hányva felrobbant, mindenki legnagyobb örömére. Béla arcán még angyalibb-ördögibb lett a mosoly. Ez most az ő napja, az ő szilvesztere, sőt az ő éve lesz! Szertartásosan meggyújtotta a második saját gyártmányú rakéta zsinórját. Érezte, mint tódul ereibe az adrenalin, gyorsul fel szívdobogása, feszül meg rekeszizma, s lesz úrrá lassan rajta az enyhe remegés, mely nélkül nem élet az élet, legalábbis az övé nem az.

A gyújtózsinór elérte a töltetet, a rakéta útra kelt.

Csakhogy négy-öt méternyi repülés után a szerkezet lefelé ívelő pályára tért, s a másodperc töredéke alatt leért a panelházakat elválasztó aszfaltcsíkra, pontosabban az azt takaró hóra, ahol eszeveszett ámokfutásba – vagy inkább ámokcsúszkálásba – kezdett, mígnem két parkoló autó között valamibe beleakadt, s egyhelyben rostokolva fújta magából a füstöt.

– Menjünk le! – kiáltotta valaki, s a társaság egy perc múltán már a havat taposva kommentálta az esetet, tisztes távolságot tartva a füstölgést abbahagyni nem hajlandó szerkezettől. Hamar rájöttek, hogy a nézelődés nem segít, az immár bombává előlépett szerkentyűt semlegesíteni kell. Igen ám, de kinek… – Te főzted, te edd meg! – volt a házigazda lakonikus verdiktuma.

Béla mosolyának angyali összetevője pillanat alatt eltűnt, csak a sátáni vigyor maradt. Köpött, káromkodott, levetette zakóját, és szaladni kezdett a még két perce sem iránytévesztett röppentyű felé.

Közelébe érve a hóba vetette magát, kúszott még két-három métert, elérte a szerkentyűt, határozott mozdulattal kitépett belőle valamit, amit rögvest jó messzire el is hajított, majd egy, a korábbinál rövidebb, de sokatmondóbb káromkodással jelezte, hogy a probléma megoldódott, a robbanás veszélye el van hárítva.

Az éjféli évváltás izgalmasra sikeredett. Elégedett és vidám volt mindenki, kivéve persze Bélát, aki hajnalig szinte egyfolytában az erkélyen kuksolt, egyik cigiről a másikra gyújtva dühében. A nap első sugarai aztán kizökkentették mérgelődéséből, s a konyhába tessékelték, ahol a csapat egy része poharazgatva kóstolgatta az újabb esztendőt.

– No! – köszöntötte valaki Bélát.

– Vége – válaszolta az, miközben kávét töltött magának s lehuppant egyik székre.

– Á, csak most kezdődik – hangzott a közhely.

– Nem értitek. Vége! – mondta Béla, tőle szokatlan erélyességgel. – Nincs több pukkantás, durrantás. Kész. Elég volt. Felrobbanthattam volna a környék összes autóját, s meg is ölhettem volna mindannyiunkat. Ez az én újévi fogadalmam: vége.

*

Nem hülyék ezek a japánok, tényleg van valami elbűvölő a cseresznyevirágokban – gondolta Béla. Az érzéstelenítő hatása elmúlófélben volt, így az udvar fáit bámulta, hogy valamivel elterelje figyelmét.

– Nem gondolja, hogy abba kéne hagyni az ilyesféle foglalatosságokat? – kérdezte a doki, visszazökkentve Bélát a formalin- és klórszagú kórházi valóságba. – Tudja, hány szilánkot szedtem ki a kezéből? Hetvenkettőt.

– Azt hiszem, igaza van – válaszolt, az orvosra, majd a kezét kötöző nővérre nézve. – Abbahagyom.

Még hozzátett volna valamit, de amint a fehérbe tekert kezére tévedt a pillantása, megvilágosodott előtte minden. Hűteni kellett volna azt a fránya keveréket, s akkor nem veti szét a túlméretezett befőttesüveget a kotyvalék. – Hát persze. Egy kis jég – mondta magában. – Esetleg jég és só keveréke. Meg hőmérő, nyilván. Igen. Amint lehet, kipróbálom…

Király Farkas