Vízkereszttel lezárult a karácsonyi ünnepkör, az összehúzódás és elcsendesedés időszaka után most a szétáradás, a kifelé fordulás következne. Természetesen időhiány miatt az év végi számvetésem idén is elmaradt, így most fordulok vissza, hogy megnézzem, mit hagytam magam mögött.

Végigsétálok képzeletben azokon a helyeken, amelyek idén fontosak voltak, felidézem azokat az embereket, akiket kaptam a sorstól, és akiktől el kellett búcsúznom. Erre készülök, de most valahogy nem tudom erre az évre korlátozni ezt, látom a korábbi éveket is. Nem is baj, hiszen nem választhatók szét – a régiek beleépülnek az újba, a volt a vanba.

Munkámból, életmódomból, kötelezettségeimből és belső indíttatásból (képtelen vagyok megülni) fakadóan sok helyen járok. Ezek a helyek elég távol esnek egymástól. Ebben az évben a kötelezettségeim alaposan megszaporodtak, így arra rendezkedtem be, hogy az utazással töltött időt is kihasználom: hangoskönyveket, podcastokat, háttéranyagokat hallgatva készülök a soros fellépéseimre, vidáman írok-szerkesztek már hosszabb anyagokat telefonon is. Ha pedig gondolkozni szeretnék, átgondolni engem éppen foglalkoztató kérdéseket, vagy csak nézelődni – látszólag – haszontalanul, kicsit magamba esni és ott eldagonyázni, akkor kinézek az ablakon, és kikapcsolok mindent. Máskor csak merengek. Szeretek merengeni is, és azt is szeretem, hogy sokszor éppen ebből a gomolygó, ködös érzésből élesedik be valami, amit célirányosan nem tudtam megérinteni, megjeleníteni.

Régi szokásom: ha az időmbe belefér, nem érem be annyival, hogy odamegyek, ahová éppen kell. Kicsit megtoldom az utat.

A minap a Benczúr utcában volt dolgom. Korábban indultam, mint szükséges lett volna – végig akartam sétálni előtte az egyik közeli utcán, amelyhez egy bizonyos életszakaszomban oly sok emlék kötött. Ennek a gondolatára is izgalom járt át: megrabolni egy kicsit a múltat, titokban, mert persze ezeket senkinek sem mondom el. Mondjuk rajtam kívül nyilván nem is érdekelne senkit.

Megálltam a ház előtt (vajon ki lakhat most abban a lakásban?), felnéztem az ismerős ablakra. Láttam egykori magamat, ahogy – nagyjából ugyanezen a helyen – állok az utcán, a kovácsoltvas kerítés előtt, kezdetleges, kicsi lélekkel, tapasztalatokban koldusszegényen, nagy tervekben királyi gazdagon. Hány éves is lehetek? Várok valakit, illetve tulajdonképpen valamit: teljes elfogadást úgy, hogy semmit nem tudok még adni magamból. Nem mertem megnyílni, kockázatot vállalni. Nem voltam jelen igazán. De láthatott-e így valójában? Mit tudtam kezdeni a saját törékenységemmel? És egymáséval? S ha adni nem tudtam, elfogadni hogyan tudtam volna…

Ha belenéztem volna akkor a múlt varázsgömbjébe, a jövőt nyilván nem mutatta volna meg, de azt talán igen, hogy milyet tartok elképzelhetőnek. Hát olyat, amikor majd már mindezt tudni fogom. Mert enélkül, megnyílás, adni tudás és bizalom nélkül élni elég nyavalyás dolog – ezt már ott és akkor is tudtam, csak segíteni nem tudtam magamon. Kellettek hozzá hosszú kitérők, elbotlások, marha nagy esések, fene nagy ürességek, olyan mély és tátongó fekete gödrök, amiből ki akar szabadulni az ember, saját hajánál fogva húzva ki magát. Egy gödörrel megúszni nem lehet.

Az utcakövek, a járda a lábam alatt, az egykor jól ismert és bejárt épületek látványa a múltat nem hozza vissza, de felnyitja az emlékezés ajtaját. Belépek. Nem az akkori önmagamat látom, hanem a távolságot az éppeni és az akkori önmagam között. Hogy mivé lettem azóta. Nem akarok visszamenni – az üres nosztalgia lenne –, nem azt akarom újraélni.

Nem váltottam életet sem, nem töröltem végképp senkit. És semmit. De amit újra bejárok, az elkezd mozogni, átrendeződni. Ilyenkor mintha egy égi szél lefújná a port az addig meg sem moccanó emlékekről, még a kovácsoltvas kerítésről is. Hirtelen felfénylik előttem mindaz, amit mellettük tanultam meg – elsősorban magamból.

Valahogy talán sikerült. Ha nem is tökéletesen, de élhetően. A csetlő-botló, folyamatosan szorongó lányból (látszólag) magabiztos, felnőtt nő lett, aki talán már képes adni, elfogadni, megnyílni és jelen lenni is. Elsősorban a saját életében, de, lássak csodát, ezáltal másokéban is.

Megsimítom a kovácsoltvas kerítést, szia, múlt, légy jól, én is jól leszek, mennem kell. Találkozunk még, megígérem. Ahányszor csak erre járok.

Mirtse Zsuzsa