Egy irodalmi rovatvezető postafiókja valóságos kincsestár. Ehhez hasonló gyöngyszemek lapulnak benne:

Kedves Zsille Gábor!

Köszönöm szépen szerkesztői válaszát, melyben megírta, hogy műveimet nem kéri közlésre a lapjában. Döntését elfogadom, de ha a későbbiekben esetleg meggondolná magát, és mégis közölne, azt is elfogadnám. Mindamellett megjegyzem, hogy a felsorolt érveivel nem értek egyet.

Mindjárt elsőnek itt van szonettciklusom címe: Szemipermeábilis kontinuum. Ön szerint ez „nem szerencsés cím, mert nem közérthető”. Pedig ez egy zseniális cím, mert nagyon illeszkedik alkotásom titokzatos hangulatiságához. Különben is, egyértelmű utalás egy fiatalon elhunyt új-zélandi elsőfilmes rendező nyilvánosan soha be nem mutatott diplomamunkájára. Egy alternatív világhálós mozikatalógus szerint ezt a filmalkotást Magyarországon tizenkilenc és fél ember látta, és ők mind azonnal tudnák értelmezni ciklusom címét. De úgy látszik, Szerkesztő Úr elzárja az igényes költészetet ettől a szélesebb olvasórétegtől…

Vagy itt van például Sóhajtozás esteli órán című eposzom egyik különösen szép sora: „Lett légyen minő szent csörömp!” Ön azt állítja, hogy ez „régies, kissé nehézkes megfogalmazás”. Sajnos ezzel sem érthetek egyet. Mert hát végső soron milyen relatív fogalmak ezek: régies, modern! Hát manapság csak akkor lehet sikeres egy költő, ha posztmodern hablatyol, és az olyan hagyományos, veretes, igaz magyar beszéd, mint az enyém, már nem is kaphat nyomdafestéket? Ráadásul a kifogásolt verssorban szerepel az a jelző, hogy „szent”, ezért Szerkesztő Úr a szakralitásra, a keresztény értékrendre is nemet mond, amikor visszautasítja ezt a költeményemet.

Más panaszom is van. Ön, kedves Zsille Gábor, megdöbbentő érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot, amikor „nem túlságosan komolynak, bökversre emlékeztetőnek” minősíti Vakarózás című balladám huszonhatodik strófáját:

 Azért, mert van már mankód,
még simán lehet kankód,
és hiszed vagy nem hiszed,
rád talál szifiliszed,
fityisz, fityisz,
szifilisz!

Nyilvánvaló, hogy e fajsúlyos soraim a fejlődő világ közegészségügyi problémáival, illetve a szexuális szabadosság rémével néznek farkasszemet. Szerkesztő Úr szerint ez a társadalmi üzenet „nem túlságosan komoly”? Egy rangos folyóirat rovatvezetőjétől nagyobb erkölcsiségre, mélyebb empátiára számítottam…

Verseim visszautasítása azért is meglepett, mert eddig Ön az első, aki így áll hozzám. Korábban kizárólag pozitív véleményeket kaptam. Például családtagjaim mellett a herpeszpusztai bélyeggyűjtő szakkör több tagja is elismerően nyilatkozott a műveimről! Amikor pedig Pornóapátiban anyák napi versműsort tartottam a helyi banyaköri visítódélutánon, mindenki lelkesen tapsolt. Ám még ennél is fontosabb, hogy bemutatkozó verseskötetem kiadója megdicsérte a tehetségemet, amikor tavaly saját zsebből letettem elé félmillió forintot a háromszázezer forintos nyomda- és papírköltségre.

Egyébként Szerkesztő Úr véleménye akkor lenne hiteles és szakmai, ha nem csupán néhány bekezdésben utasítana vissza, hanem több oldalon keresztül, részletesen elemezné a verseimet. És elláthatna sok hasznos tanáccsal is, hiszen arra még József Attilának is szüksége volt. Bár én nyilván nem vagyok József Attila, mert érzésem szerint egy picit elmaradok tőle. Tehát várom az őszinte, minden versemre kiterjedő szerkesztői véleményét. Igazán nem kell félnie, hogy megbántódom a kritikától! Biztosíthatom: mindössze hét-nyolc szerkesztőségben fogom elmesélni, hogy Ön milyen méltatlanul, aljas módon elbánt velem. És a Facebook-csoportomban, melyet „Meg nem értett zsenik” elnevezéssel hozok majd létre, legföljebb száz ember fogja ismeretlenül gyalázni Önt és a kedves nagymamáját.

*

Nos, efféle leveleket kap egy jámbor versszerkesztő. Nem panasznak szánom, de tényleg – ha hátradőlve szemléljük ezt az egészet, valójában végtelenül szórakoztató.

Zsille Gábor