Szomorúfűz vagy himalájai nyír? Esetleg egy perzsafa? Vagy ott van a júdásfa és a krisztustövis! Az oszlopos, nagyvirágú liliomfa és a rododendron, a vörös tölgy és a páfrányfenyő! Istenem, de gyönyörű! És rokonai, a Ginkgo bilobák, a 270 millió éve élő és létező fák! Emberléptékkel felfoghatatlan! Túlélők, mesés történeteikkel ringatnak álomba esténként. Van egy képeskönyvem, jó régi, cserjék és díszfák könyve. Még anyukámtól maradt rám. Mint egy kisgyermek, úgy lapozgatom délutánonként, és mormolgatom a növények, fák beszélő neveit. Angol kékszakáll például, lám csak! Egy jóvágású öregúr, ki London utcáin bolyong esténként, a bugás hortenzia, a kis hölgyike, aki kék konttyal a feje búbján táncol egy hippi faluban, a gömbakác, elegáns kastélyok lámpagyújtogató őre, a csörgőfa, az éjszakai sztriptíztáncosnő, a himalájai nyír, a hosszú szakállt növesztő magányos jógi az ázsiai hegyekben, vagy a mézesfa, a mézeskalács-házikó boszorkánya, a perzsa varázsfa, a keletről iderepült tűzmadár otthona, a selyemmirtusz, aki egy japán gésalány, a szivarfa, az elegáns pesti korzón promenádoló uraság, az oszlopos tölgy, a méltóságteljes néma óriás, a szomorú mirabolán, az idegen, ki mindenhol lógatja az orrát, a harsogó trombitafolyondár, ki körbezengi a szomszédságot a legújabb hírekkel, vagy a vörös levelű hólyagvessző, a kedves, szemüveges nénike, aki mindig siet a mosdóba… sorolhatnám napestig. Motyogom magamban a növények neveit, nézegetem a fényképeiket… és álmomban történeteket társítok hozzájuk.

Én is szeretnék részese lenni a fák és növények valódi történeteinek, ami nem az álmaimban íródik, hanem a valóságban. Én is nőni akarok, évente pár centit, vagy többet is. Lenézni a magasból, eltávolodni a földtől, megcsodálni azt a sok építményt, kertet és az embersereget, akik engem körülvesznek. Szeretném érezni, amit ők éreznek, és szeretnék szomjazni a földben, és örülni, ha a záporeső megmossa a fürtjeimet, a leveleimet. Én is érezni akarom az illatos meleg föld érintését, ahogy körülölel és puhán védelmez. Látni szeretném felcseperedni a gyermekeket, végignézni a családok érkezését a megvásárolt kertbe, a házuk felépítését, szépítését, az elmúlásukat és pusztulásukat, a nagymamák halálát, majd a gyermekeik halálát, aztán az új lakóknak és azok gyerekeinek a kacagását és sírását.

Szeretném megérinteni a gyökereimmel a társaimat, bekapcsolódni a fák és növények titkos kapcsolatrendszerébe, tanúskodni az emberiségről, és elmondani, ha megkérdeznek, mennyire szerethető az emberi faj. Mennyi csoda van a gyerekek örömkönnyeiben, mennyi érzékeny szépség az elvesztésben, a halálban, a temetésben, és milyen megejtő az emberi faj elveszettsége és a zavarodottsága ebben a nagy körforgásban, amibe ők olyan rövidke időre érkeznek meg hozzánk. Én is érezni akarom, hogy milyen lehet az éjszakában beszélgetni a csillagokkal, félelem nélkül, milyen lehet a viharban érezni a gyökereim támaszát, milyen lehet a pusztulásomban is eltelni a reménnyel, hogy foszló tetemem tápot ad majd az utánam jövő újonnan ültetett fáknak, társaimnak. Tudni, hogy tagja vagyok egy gyönyörű bolygó valamennyi növényének, és egy vagyok velük, bármilyen messze is élnek az én földemtől. Tudni, és megnyugodni a tapasztalásban, hogy ha már nem láthatom a gyermekeket és szüleiket és azoknak a gyermekeit és szüleit, új hajtásaimból nevelt utódaim majd látni fogják abból a földből kibújva, ami belőlem táplálkozott. Szeretném akkor, ha megkérdeznek majd, hogy mi történt, elmesélni, mennyire szerettem az emberek hangját hallani, és mennyire szép volt látni kínlódásaikat, álmatlan éjszakáikat, hogy megmentsenek bennünket. Aggódásaikat és félelmüket, hogy merre halad a hazánk, a bolygónk sorsa. Hogy milyen csodás érzés volt meglegyinteni arcukat, ha izzadtan elhaladtak mellettünk, milyen megejtő volt, amikor örültek egy-egy tavaszi rügynek, és félszegen megsebeztek kicsit egy új oltás kedvéért, amit könnyedén megbocsátottunk, hiszen szaporítani akartak bennünket.

Szeretnék emberek között élni növényként, szilárdan állni a talajban, és szemlélni, figyelni őket, amíg csak lehet, és segíteni nekik, amíg csak hagyják.

És szeretnék ott lenni az utolsó esős napon, amikor egy eljövendő csöppnyi gyermek (valakivel vagy valamivel, aki vagy ami nem az emberi faj tagja) megváltja majd azt a világot, ahol az ősöm 270 millió évvel ezelőtt integetett páfrányfenyő barátomnak a fenyvesben.

Tallián Mariann