Lassan és viszonylag nehezen dedikálok, mert igyekszem mindenkinek valami személyeset írni a könyveimbe. Ostoba és oktalan gőgnek tartom, ha valaki csupán a nevét írja a címoldalra, hacsak nincs valami komoly baja – mondjuk nincsen karja vagy nincsenek ujjai, ilyenek. Én szeretem, ha a könyvek a dedikáción keresztül is szólnak az olvasóhoz, és elgondolkodtatók meg szellemesek. (De legalább az egyik.)

Ezért aztán biztos vagyok benne, hogy ezek az olvasók a könyvet éppen olyan dédelgetett szeretettel tartják otthon és olvassák újra időről időre, mint ahogy én dedikáltam nekik. Meg mint ahogy én becsülöm nagyra és ápolgatom a saját dedikált könyveimet… hogy a holt szerzők könyvei, amelyek természetesen dedikálatlanok, valósággal sírnak.

Történt azonban a minap (mihónapban), hogy elfogyott egyik korábbi könyvem. Ritkán esik meg az ilyesmi, először örültem is neki. Viszont szerettem volna adni belőle nagyra becsült embereknek, ezért kiírtam a Facebookra, hogy akinek esetleg van információja arról, melyik boltban kapható, az közölje, és ha netán vesz is belőle, azt én – számla ellenében – szívesen átveszem, ráadásul egy másik könyvemmel meg is köszönöm.

Érkeztek is a szellemesebbnél szellemesebb kommentek, mígnem egyik barátom küldött néhány linket, régi könyveket árusító oldalt satöbbi, ahol mind-mind kapható ez a bizonyos, az én készletemből már elfogyott könyv.

Szórakozott kattintással megnyitottam őket… és ekkor következett a meglepetés: elborzadva kellett látnom, hogy a hirdetett használt könyvek között olyanok is akadnak, amelyeket hajdan dedikáltam bizonyos embereknek! (Például Leventének meg Julcsinak – ez utóbbinak azért, hogy úgymond „sokat nevessen”.) És bizony a könyvet árusító derék honlegények s leányok nem átallták befényképezni a dedikációimat is a hirdetés mellé. (Nyilván úgy okoskodtak, hogy ettől a könyv sokkal többet ér majd, de – még jobban – elborzadva kellett látnom, hogy bizony mostanában elég híg a kézjegyem árfolyama.) (Nem baj, majd ha meghalok, sírhattok, örülhettek!)

Meg kell mondanom, nagyon rosszul esett.

És ismerek még szerzőt, nem is egyet, a barátaim közül, akik szintén elborzadva (többet nem használom ezt a szót, de az a helyzet, hogy… elég pontos és kifejező) vették észre különböző antikváriumokban a saját, valakinek korábban már dedikált könyvüket.

Ilyenkor azért elgondolkodik az ember ezeknek a valakiknek a tapintatlanságán.

Mert oké, ki akarják dobni a könyvet, kell a hely a tabletnek. Vázának. Nippnek. Macskának. Utálnak. Nem szeretik a borító színét. Túl puha a papír, szakad. Túl kemény, dörzsöl. Csalódtak bennem. Ilyesmik. De mégiscsak az a minimum, hogy nem adják be antikváriumba (ahol legfeljebb száz forintot fizetnek érte amúgy is, heló), hanem ügyesen kidobják a szelektívbe, és akkor még akár újra is hasznosul (ez a hasznossági tudat segíthet nekik túllépni a gyalázatos tettük miatti, jogos és általam hevesen remélt, sőt kívánt önmarcangolásukon).

Ha azonban lusták eltipegni a szelektívszigetig, akkor egy hirtelen hersintéssel tépjék már ki a dedikált oldalt, s dobják ki azt külön! (Nem is merem mondani, hogy esetleg őrizgessék legalább azt – ha már a könyv repült.) S adják el úgy. Száz forintért. Az is pénz, értem én.

Mert ez így nagyon-nagyon ciki. Szerzőnek és olvasónak egyaránt. Igen bizony, kedves Levente és Julcsi, nektek is. Nagy kár, hogy emlékszem rátok, és az is, hogy dedikáltam nektek könyvet. Na de legalább tudunk egymásról egy dolgot, és nekem még lett két könyvem is, amelyeket ugyan már dedikáltam egyszer valakinek(tek), de most arra érdemesebb személyeknek fogok dedikálni.

(Az lesz ám a jómulatság, férfimunka, ha pár év múlva megtalálom ezeket könyveket az interneten vagy antikváriumban: immár két dedikációval. Sokkal drágább lesz visszavásárolni, a dupladedizett kézjegyárfolyam miatt… Cryley)

Nagy Koppány Zsolt