Szeretet és virtualitás

Elérkezett hát a szeretet évada, valamikor november végén megnyomták az indítógombot, talán az ünnepi utcai világításéval egyidőben. Itt van, és örülünk neki. Mégis, ahogy körülnézek a világban, legalábbis a felszínen, alig látni nyomát igazi törődésnek, egymáshoz való fordulásnak. Lehet, hogy csak azért, mert ahol valóban felbukkan, ott nem tart igényt nagy közönségre, és úgy történik meg, hogy ahhoz nem is szükségeltetik a rivaldafény. Sokan tudjuk, hogy létezik, mert tapasztaltuk egy vagy több alakban, és ha szerencsések vagyunk, akár naponta megélhetjük. Akkor meg miért zavar az, ami látszik?

Ahogy az egymást követő generációk belenőttek az internet világába, a közösségi felületekbe, egyre inkább az lett az érzésem, hogy sokan a virtuálist valami párhuzamos univerzumként élik meg, valami olyanként, ami ugyan van, de tulajdonképpen mégsem valós, és sok minden megengedhető ott, ami a mindennapi életben nem. Kár is példákat sorolni: mindenkinek akadna hosszú listányi mondanivalója arról, hogy mi minden hökkentette már meg különböző felületeken, bejegyzésekben, megosztásokban, csoportokban, kommentszekciókban. A félreküldött üzenetekről, véletlenül máshová beírt mondatokról már nem is beszélve. Persze, mindenki kialakíthat ott is olyan közeget, amelyben egymást becsülő, jóérzésű emberekkel lesz körülvéve, de akkor sem tudja elkerülni, hogy belelásson a közbeszédbe, amely nem kímél sem elevent, sem holtat, és nem szent előtte szinte semmi, kivéve néhány egyéni megrögződést. És akkor váratlanul felkapcsolják a szeretet-világítást, és mindez csak még láthatóbbá válik. Lehet, hogy csak valami készülő téli depresszió mondatja velem, de mégis mondatja, hogy eléggé szomorú a helyzet. Mintha bármi elég lenne egy jó kis szócsatához, gyűlölködéshez, elég csak bedobni néhány kulcsfogalmat: politika, járvány, közszereplők nevei vagy egészen egyedi, szinte marginális témák – mindenre akad jó néhány vicsorgó, aki hajlandó a szabadidejéből, lelki békéjéből arra áldozni, hogy jól odamondjon. Hogy ott is hibát keressen, ahol nehéz találni. Régóta foglalkoztat, és kérek is mindenkit, aki tudja a választ, hogy nyugtasson meg: ugye egy-egy ilyen veretes gonoszkodás után azért valamelyest leenged a felfuvalkodott gőg, elcsitul a fortyogó, szurkos kád a lélek poklában? Hogy legalább ennyi haszna legyen. Mert magamtól nehezen tudom elképzelni az imént még öklendező szereplőt, hogy ezután örömmel átöleli a kedvesét, odakucorodik a gyereke vagy unokája mellé játszani, felhívja egy barátját csak azért, mert eszébe jutott, vagy összesepri a beteg szomszédja háza előtt a faleveleket.

Azt hiszem, túl sok a sértettség az emberekben, és ez sem anyagiakkal, sem hatalommal, sem más, külső orvossággal, körülménnyel nem gyógyítható, és nem is magyarázható. Hiába a rengeteg ürügy és pótcselekvés. Mindannyian egyénileg vagyunk felelősek az ördögeinkért, amelyeket táplálunk, erősítünk – vagy nem – magunkban. Gyakran eszembe jut Popper Péternek egy mondata, valahogy így szólt: „nem kell egymást szeretni, rendesen kell viselkedni”. Még mielőtt egy önjelölt fotelkritikus ezt az idézetet is szétszedné, hozzáteszem, nem hiszem, hogy Popper azt akarta közölni, hogy szeretetre nincs szükség. Sokkal inkább gondolom, hogy éppen valami olyat akart eljuttatni a hallgatósághoz, hogy dehogynem, nagyon is van, csak éppen nem mindig megy olyan könnyen a dolog. Hogy a kellkategóriába nem szuszakolható bele. Ezért kínált egy köztes lépcsőfokot, amelyről akár el is lehet rugaszkodni. De ha mégsem sikerül, akkor is nyert ügyünk van, mert legalább nem okoztunk kárt. Mert ugye nem tudható, hogy egy-egy elejtett aprógonoszság kihez hogy és milyen állapotában érkezik meg, és mit okoz. A nagyokat már meg sem említem.

Pompás dolog, hogy legalább évente egyszer, még ha az ünnep közeledtével is, gondolunk a szeretetre mint megcélzandó tökéletességre. Ha megpróbálunk elindulni a fény felé. És nem kell hozzá újraolvasni a nagy bölcsességeket sem, a klasszikus definíciókat, talán kezdetnek elég, ha kicsit visszafogjuk magunkat. Ha egy apró dologban megbocsátunk vagy irgalmat gyakorlunk. Ha ott teszünk valami jót, ahol nem várnák tőlünk. Ha nem sértődünk meg, amikor az várható lenne. Ha nem engedjük bejutni a belső helyekre az ártó szándékot, a kirekesztés gondolatát, az irigységet. Valószínű, hogy nem fogunk tudni mindenkit mélyen szeretni és elfogadni, de legalább ne bántsuk készakarva, viselkedjünk vele úgy, ahogy négyszemközt tennénk, ahogy az embertől elvárható.

Farkas Wellmann Éva