Ráérősen száguld a gyorsvonat bele a nagy alföldi délutánba, meg-meg áll mindenhol, ahol meg lehet. Fáradt vonat, értem én, Bécsből jön, messziről, s láthatóan nem is fiatal, pihenni kell, Kolozsvár messze van, kaptatók jönnek meg alagutak, megannyi kihívás – pihenjen csak minden állomáson, nehogy valahol a Király-hágó alatt adja meg végleg magát a szerelvény valamelyik kocsija. Négy vagont vontat a mozdony, Transilvania EuroCity néven gördülnek át Európa közepén, bár a kocsik belsejének alapján az Eurót simán ki lehetett volna hagyni a nevéből. Hogy piszkos és kopott, az még hagyján, de nincs benne kéztörlő, vécépapír meg víz. Nem a bécsieknek találták ki ezt a vonatot, az hétszentség.

Megy egy kicsit a vonat, megáll, megy, megáll. Nincs sok utas, nagy a nyugalom. Nekem kifejezetten jólesik. Tatabányától Budapestig ugyanis állnom kellett egyik lábamról a másikra a vagon végében, annyira tele volt a vonat. Turistákkal, nyilván – orosz, japán, kínai látogatókkal. Akik, azt beszélik, Budapesten szállnak meg, és onnan csillagtúráznak a különböző, szállodák viszonylatában drágább városokba. Állnom kellett tehát, de cserébe műsorral szolgált a MÁV. A kiharcolt helyemtől karnyújtásnyira volt a mosdó. A mosdóval szemben pedig egy mindenféle kapcsolókat rejtő szekrény. E szekrénynek három ajtaja volt. És egyik sem volt lezárva, a vagon imbolygásától függően egyenként vagy egyszerre csapódtak bele a folyosó szűkös terébe. Na mármost: ha egy vasúti kocsi dugig van utasokkal, minden percben rájön valamelyikükre a szükség, a turisták szó szerint egymás kezébe adták a mosdó kilincsét. A kapcsolószekrény ajtaja, vagyis ajtói szinte mindegyiküket megcsapta – kit térdén, kit derekán ért a támadás, de volt, akit kupán vágott a deszka. A távol-keleti fiatalember, aki mellettem állt, felvételt is készített az egykori monarchián átguruló vonat fellázadt ajtójáról. Honfitársai bizonyára nagy kuriózumnak tartják.

Megy a vonat, megáll, elindul. A nagy nyugalomba megérkezik Gyulus. Hogy így hívják, azt tőle tudjuk meg egy kicsit később. Bár nem mutatkozik be egyikünknek sem. Megérkezik, s leül. Műsort szolgáltat ő is.

Hejjej, huhuhúúú!, kezdi, s közben csettintget.

Hallgat egy percet, drámai hatásszünet. Sibidibidubidáááá!, folytatja, hihí, hejjejejjeeee!

Ezzel már mindannyiunk érdeklődését felkeltette.

Újabb szünet után:

Papammaparappipíí, juhú, juhé, Gyulus ma ügyes volt, Gyuluuus, hejjííí! Gyulus király, királyság, jessz, igen!

Körbenéz.

Hehehehhhehe…

A monodrámák szereplőjének nem mindig könnyű kimutatni a zárt világából, de Gyulus megoldja. Telefonál:

Szevasz! Halló! Szia! Szevasz! Halló! Megyek! Megyehehehkk, pámpárámpám! Szia! Hallod! Vettem csokit! Viszek csokit! Halló! Igen! Mit? Miért? Kivel? Halló! Hova? Oda az izéék mellé? A hosszú? A zöld? Jó! Jójojojojó! Hallod? Hííhá! Vettem. Hallod? Csokit. Igen vettem. Uáááá!

Aha, szóval Gyulus csokit vett. Hasist. Kezdem érteni a performansz mozgatórugóit.

Csend, kevés motoszkálás. Tán vége az előadásnak.

De nem, következik a második felvonás.

Táttárá, tárá! Gyulus ma szintet lépett, igen, igeen, hú!, há!, hááá!

Dummdudummdumpararampapahhhehejjj!!!

Megjelenik a kalauz. Szóval mégsem monodráma. Vagy ha az, akkor interaktív vagy mifene. Kéri a menetjegyét. Gyulus bemondja, hogy vasutas. A kalauz megkéri, hogy hagyja abba a műsort, és viselkedjen rendesen. Aztán előre el.

Két perc csend.

Sápptpráppápá! Tiribirimmbirimm! Gyulus szintet lépett, ma szintet lépett! Tátágátágátá! Tudod, ki az Eszkobár? Észídíszí! Bámmm! Bummm! Juhúúú!

Már ezt is értem. Gyulus szintet lépett, kokainra váltott. Vélhetően életében először.

Kalauz elölről be. Elmondja Gyulusnak, hogy mivel kollégák, nem szeretné lepakolni és rendőrökkel elvitetni. Aztán hátra el.

Megy a vonat, mendegél, megáll. Egy ilyen megállóban Gyulus eltűnik a nagy alföldi estefelébe.

Marad utána egy kötött pulóver, egy fülhallgató meg az asztallapon némi szétszórt csoki. És a felismerés, hogy mekkora művész szállt le a vonatról.

Gyulus, hiányozni fogsz. Tábádidápptádú!

Szeretek utazni.

Király Farkas