Arról lenne szó, hogy vajon lehet-e hasonlatos egy festett kép nézőre gyakorolt hatása valamiféle patikai elixíréhez, egy nyugtató piruláéhoz; lehet-e látványnak befolyása a humán szervezetre; képes-e érzékelhető hangulati változást teremteni olyanszerűen, ahogy azt a magasfokú szellemi tudással létrehozott kis fehér pasztilla is megteszi, csöppnyi testében hordozván a mágikus erőt? Gondolom, megvan rá az esély. No, persze, ha nyugtató effektusú műélvezetről esne szó, akkor bizonyára nem Picasso Guernicájára, vagy Delacroix A chioszi mészárlás képére gondolnék, sem a Goya: Szaturnusz felfalja gyermekét címűre, hiszen ezek feszített drámaiságukkal, turbulens energiájukkal, sőt, helyenként horrorisztikus felhangokkal is megspékelten épphogy elmét horzsoló bizsergést válthatnak ki; de hát mi más célja is lehetett volna ilyen választott témák szerzőinek, ha nem éppen ez. A művészet kiapadhatatlan kelléktárában a sokféleség úgy kerül egymás mellé-mögé-köré eklektikus halmazban, mint támadó vagy védelmi fegyverek egymásra dobált arzenálja, mint jósorsok, vagy vesztes életek hulló kártyalapjai, mint égen suhanó békegalambok felhőfoltjai, vagy ellobbanó mágustüzek cirkuszi tüneménye. Zsibvásár. Életlenyomatok látványőrző gyülekezete. Utalnak azokra a különféle ideg és elmeállapotokra, amelyek megteremtették őket, de azokra az intellektusokra is, akik e sajátos affinitású üzeneteket magukba fogadják. Például Arnold Böklin Holtak szigete (1880) néven elhíresült mesteri, ám „hideglelős” festménye egykor a Führernek volt – talán sorsszerűen –, kedvenc műcsemegéje a látvány depresszív búskomorságával, a mulandóság, az eltűnés, a semmivé válás drámai megjelenítésének metaforikus díszleteivel, determinált és pusztulásba hajló emberi jövőképével egy komor tó közepén meredező sziklasziget vészjósló fekete ciprusokkal benőtt temetőjének túlvilági idézetében. Az ilyen felkavaró művek a spektrum egyik pólusán helyezkednek el, de nyilván létezik antipólus is, ahol viszont a nyugalom tündérbékéje teremti meg saját, leheletbe csomagolt álomvilágát. Úgy, ahogy az a kereken háromszáz esztendeje, mindössze harminchét évesen, tüdőbajban eltávozott Jean-Antoine Watteau (1684–1721) francia rokokó festő látványvilágából is árad.

Műveinek aurája a nyugalom vonzásterébe hívogat, egy paradicsomi világba, naplementékkel simogatott idilli tájba, a commedia dell’ arte színpadias környezetébe, szellők suttogásával elegyedő szerelmi vallomások pillanatai közepette, erdőszélen vagy százados múltú kastélyparkok zuzmóillatú, ligetes zegzugaiban, ahol itt-ott a lombfüzérek takarásából antik mítoszok és legendák hőseinek mohos szoborárnyai sejlenek fel. Mintha csak egy álomszigeten járnánk, alkonyi béke narancsvöröse lazúrozza a poétikus momentumot, bágyadt lombzöldek és selymes árnyékbarnák simogatják a már-már erotikus, lírai létet. Halljuk távoli mandolin és gitár pengését, a vissza nem térő idő megfoghatatlan, melankóliával csordultig telített varázsát. Ilyen kép látványába elmerülve – mintha valóban nyugtató pirulához nyúlnánk –, mentesülünk mindennapi létünk zakatolásától, csattogásától, a dobhártyaszaggatástól, kilobájtok erőszakosságától, az élet-halál idegborzoló szirénavijjogásától, és mintha szokatlan spanyolfal mögé engedne a mű betekintést, megajándékoz egy teljességgel más légterű, utópisztikusnak tűnő, festett világbéke aromájával. Persze a korkép ennél összetettebb, lévén pusztán szelete az élet könnyedebb felének, hiszen a XIV. Lajos és XV. Lajos uralkodása közti régens-korszaknak, a libertinusok szabadszerelem-korának nem kizárólagos tónusvilága ez, történt ott egyéb is, de mégiscsak ekkor kerültek vásznakra e vonzó művek, szándékosan hordozva a korabeliség hedonista vágyait, a kinyilatkozás és beteljesülés életérzését, még ha az részben szerepjáték is volt, az életszínmű egyetlen, holtig tartó nagyjelenetében. Atlantisz mitikus múltjának Platónnál feljegyzett titokzatossága csak tovább fokozta a békesziget létezésének nimbuszát, amit – Vénusz szerelem-szigeteként –, Küthéra zöldvilága jelenít meg az ábrázolástörténetben. Ide ellátogatva a szerelmesek békéjüket és vágyaik beteljesülését mindig meglelik. Ugyanakkor ez lett a gáláns ünnepélyek a „féte galante” helyszíne is, ahol a párok kis csoportjai a boldogító merengésnek átadván magukat, örömpillanataikat élik a szigetre ellátogatók közös parádéjának részszereplőiként.

A festő új műformát teremtve, 1717-ben az akadémiai taggá választásakor festette velencei koloritban, „gáláns-stílben” a ma Louvre-ban található Zarándoklás Küthéra szigetére című méretes képét, amely az említett romantikus környezetben flörtölő, rejtetten kokettáló mellékjeleneteivel a rokokó művészet életérzésének leghitelesebben megfogalmazott, ikonikus műve lett. A tér színpadias, a beállított jelenetek látványos „természetessége” és a „szereplők” finomkodó mozdulatai mintha egy Scarlatti, Rameau vagy Mozart opera jeleneteit idéznék fel, ahol furulya, csembaló, gitár és lant hangjai lengik be a sziget szerelemillatú légterét.

„Watteau abban az értelemben tekinthető műfajteremtőnek, hogy az ő művészete határozta meg a később »gáláns ünnepségeknek« nevezett festménytípusra jellemző konvenciókat, […] amelynek során a festő az egyértelműen flamand hatást tükröző életképektől eljutott a legfranciásabb és legrokokóbb műfaj megalkotásáig.” Az elismert Watteau-kutató, dr. Kovács Katalin művészettörténész szavait idéztem, és mélyenszántó tanulmányának mottóként felvezető lírai soraival zárom, Paul Verlaine verséből idézve, Szabó Lőrinc fordításában:

„Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe.”

Árkossy István