Nem iszunk egy pohár bort is?

Nem, nem, még csak dél van. Még folytatnom kell a napot.

Hát, jó, akkor legyen nekem is csak frissen facsart narancslé.

Két narancslevet kérünk, és egy étlapot is – mondja a velem szemben ülő a pincérnek.

A belváros szívében vagyunk, egy mediterrán hangulatú étteremben, azért jöttünk, hogy beszélgessünk, kivel mi történt, amióta nem találkoztunk. De együnk is egy falatot.

Én csak előételt szeretnék, ha nem baj, mondom.

Nem, dehogy baj, de ha nekem sem baj, ő egy steaket rendelne. Éhes.

Hát persze, nyugodtan. Ki mit szeretne, azt egyen.

Ebédidő van, igaz, hétvége, még sincs tele a hely. Igaz az is, hogy kánikula van, ilyenkor a város fele valamelyik strandon vagy tó mellett enyhíti kínjait.

A pincér srác hozza az étlapokat, az italokkal együtt. Végül is egy salátát kérek, pirítóssal. Éppen jó, elég. A teraszon ülünk, a belső tértől átlátszó fóliafüggöny választ el. Teljesen átlátszó, de nincs is behúzva végig, rálátni a mellettünk lévő asztalra. Pezsgősvödör áll rajta, tele jéggel. Magára vonja a figyelmemet. Elvonja a figyelmemet.

Délben pezsgőt iszik itt valaki? Hm. Mára már nincs dolga. Talán születésnapot ünnepelnek? A laza munkaebéd nem ilyen. Kéz nyúl be a képbe, a pincér keze, bontja a pezsgőt, két hosszú pohárba tölt. Tehát ketten vannak. Az egyiket látom is félig, a vele szemben lévő hely még üres. Akit látok, egy fiatal srác. Nem tudom, hány éves lehet. Huszon. Nyomkodja a telefonját, előtte a jegesvödör, benne az igen jó minőségű pezsgő. A pezsgő ára is huszon lehet a címke alapján. Ezerben.

Aztamindenségit. Kezd érdekelni a történet.

Próbálok figyelni közben a velem szemben ülőre is, de egy idő után nem tudom magamban tartani a mondatot:

– Nézz balra feltűnés nélkül. Szerintem ezt a pezsgőt nem a pasi rendelte.

– Hanem.

– Hanem az, aki még nem érkezett meg.

Érti, mire gondolok, mégis azt kérdezi:

– Miért gondolod ezt?

– Nem tudom. Érzem. Ahogy azt is, hogy az a nő, akit vár, hm, hogy úgy mondjam, érettebb nála.

– Jaj, ne csináld már, olyan romantikus ez az egész.

Amúgy tényleg az lehetne. Fiatal srác pezsgősvödörrel, déli tizenkét órakor várja szerelmét.

– Nézd csak, ő lesz az! – mondja a velem szemben ülő, és egy nő felé néz, aki éppen az asztal felé megy. Halad. Világosszőkére festett, egyenes, hosszú haj, óriási napszemüveg, rövid, virágos ruha, sokpántos szandál hosszú, keskeny sarokkal.

– Látod, hogy tévedtél? Milyen helyesek – így a másik.

– Hát jó – vonom meg a vállam, és a salátámra kezdek koncentrálni. Tévedni is tudni kell.

– Figyelj csak, mégis igazad lehet – mondja a velem szemben ülő, két falat steak között. –Levette a napszemüvegét.

Odalesek újra a szemem sarkából rájuk. Szép nő, kimunkált, érett. A srácnál egy húszassal idősebb körülbelül. Nem az anyukája, és nem is a nővére. Mindez világosan látható. A nő magabiztos mosollyal a srác szemébe néz, majd mindketten elmélyülten a telefonjukat kezdik nyomkodni. Pontosabban: a srác csak folytatja. Nincs semmi feszültség közöttük, nyilván megnyugtató érzés jól lenni valahol, ahol senki sem ismeri őket.

– Látod. Szerintem üzleti úton van a nő, s magával hozta a cateringet – szólalok meg újra, és egy falat mozzarellás rukkolát tömök a számba.

– Azt mondod?

– Azt. Lehet, nem is magyarok. Sőt, valószínűleg nem azok – folytatom, de azt nem tudom, miért érzem így, talán a nő öltözködéséből, arcformájából következtetek erre.

– Most miért nézed őket?

– Kiszívom a történetüket – mosolygok a másikra, de nem válaszolok bővebben. Megvan a fejemben két ember lehetséges sorsa, története. Lehet, nincs köze a valósághoz, lehet, ez maga a valóság. Itt nincs múlt, és nem érdekes a jövő. Jelen idő van. Jelen időben élnek.

– Neked lehet igazad. Hallod, milyen nyelven beszélnek?

– Hallom hát – bólintok, és még egy avokádódarabot is a villámra tűzök.

Mondjuk, beszélgetésnek nem nevezném, amit hallok, mert a nő csak pár mondatot mond – nem magyarul –, talán nincs is különösebben miről beszélgetniük. A pezsgő elég. Meg a telefonnyomkodás.

Nem tudom, miért foglalkoztat egyáltalán az, amit látok, vélek, hiszen amit a férfiaknak lehet, az a nőknek is járható út ma már. Amióta saját pénzünk van, miért is ne tehetnénk meg ugyanazt.

Jó estét, nyár, jó estét, szerelem, mondanám, ha este lenne. De így csak csöndesen nézek magam elé. És hogy mindez miért nem tetszik nekem, nem fogalmazom meg. Csak érzem. Mint oly sok mindent, ami nem tetszik ebből a világból.

Mirtse Zsuzsa