Nem Balfról, mert tragikus halála jóvátehetetlen – hanem Marosvásárhelyről. Rögtön elmagyarázom. Két héttel ezelőtt, augusztus végén a Petőfi Kulturális Ügynökség jóvoltából részt vettem Marosvásárhelyen a Forgatag elnevezésű fesztiválon. Petőfiről adtam elő egy órában olyan életrajzi érdekességeket, amelyek nem szerepelnek a tankönyvekben, következésképpen nem élnek a köztudatban. A többnapos Forgatag helyszíne a szépen parkosított középkori vár, amelynek hét bástyája van. Ez a rendezvény egyfajta színmagyar sziget, ahol minden évben szabadtéri színpadok és könyvsátrak lepik el a területet, kirakodóvásár, játszósarok gyerekeknek és persze sok büfékocsi.

Az egyik szabadtéri előadóhely mellett, fák árnyékában, antikváriumi könyvek sorakoztak a polcokon: naná, hogy végignéztem a kínálatot. Külön tömbben találtam a híres erdélyi könyvkiadó, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványait, valamint a Révai Kiadó vászonkötésű sorozatának több tucatnyi darabját. Ez önmagában nem szenzáció, hiszen ezek a Révai-kötetek az 1930-as és 1940-es években hatalmas példányszámban jelentek meg – ám az előttem heverő példányok hihetetlenül épek és tiszták voltak. Mintha frissen jöttek volna ki a nyomdából, pedig legalább nyolcvanévesek. Felfedeztem közöttük Szerb Antal híres Magyar irodalomtörténetének második részét, átdolgozott második kiadásban: Katona József Bánk bánjával indul. Makulátlan állapotú könyv, s mivel a Révai Kiadó sajnálatosan nem tüntette fel az évszámot, csak sejthető, hogy 1940 körül látott napvilágot. Az antikváriustól (hatvan év körüli, szálfa székely) megtudtam, hogy ez a Révai-sorozat egy tehetős budai polgáré volt. Miért és hogyan került a második világháború után sok száz kilométerrel keletebbre, Marosvásárhelyre: örök rejtély.

Azonnal éreztem, hogy meg kell vásárolnom ezt a könyvet, bár a mű ebben a formában csonka, hiszen a Katona József előtti évszázadokat tárgyaló első rész nem volt a polcon. Meg kellett vennem a könyvet, egyfajta hazafias kötelességből is, hogy hazamenekítsem Szerb Antalt Budapestre, ahonnan elragadta őt a huszadik századi zűrzavar. S tessék, a kötet évtizedek elteltével ismét a fővárosban lakik – ha nem is Budán, mint a második világháború idején, hanem Pesten, a Városliget mellett. Kiteszem nappalim ablakának párkányára, felnyitom belső címoldalát, és lefényképezem. (Hogy az én halálom után hová kerül ez a példány, nem tudni. Talán vissza Erdélybe, vagy a Fidzsi-szigetekre, bármi megtörténhet.)

A könyvlapok közül történelmi ajándékok hullnak elém: három megsárgult újságkivágás. Kicsoda ollózhatta őket egy napilapból, ki lehetett a könyv erdélyi gazdája: örök rejtély. Ráadásul e három kivágás nem egy újságból való, és időben is különbség van közöttük. Az egyik fecni biztosan 1926-os, hiszen Thomas Alva Edison fényképe látható rajta, azzal a mondattal: „A nagy feltaláló most töltötte be 79-ik életévét.” Márpedig Edison 1847-ben született. A fotó fölött kis csokor iskolai aranyköpés a húszas évekből, efféle bájos bakik: „Mariska: Mit keres itt ez a sok üres doboz, tele mindenfélével?” „Róza felel: A magyarok szomszédjai Levédiában a kazáNok és a besenyők voltak.” „Irénke: A légnyomáson alapuló készülékek: a lopó, a szívócső és a magdeburgi polgármester.”

A másik újságkivágás is második világháború előtti: a Háztartás rovat receptjei sós teasütemények készítéséhez, alattuk vastag betűvel: „Közli: Pittner Manci.” Istenem, hová lettek a Pittner Mancik… A harmadik kiollózott újságfecni viszont biztosan a kommunista időkből való, egy erdélyi lapból. Két rövidhír szerepel rajta. Az első egy Constantán tartott birkózóversenyről tudósít, a másik pedig úgy szól: „A TASZSZ híradása szerint Angliában olyan eljárást dolgoztak ki, amely segítségével kőolaj nyerhető a háztartási hulladékból. A módszerrel tíz tonna hulladékból négy tonna kőolaj nyerhető, amely kétszer olcsóbb, mint az importált kőolaj.” Hogyan? Tessék? Ha ez a hír igaz, és a konyhai szemétből kőolajat lehet varázsolni, akkor hol van most a módszer? Melyik svájci bank széfjében nyugszik titkosítva?

Zsille Gábor