Napjainkban a magazinok címlapjai már-már szétrepednek, a monitorok síkjai pedig luftballonként kidomborodnak a szép nem mű-idomjainak korízlésünket direkt módon kiszolgáló testszépészeti manipulációitól. Kábelvilágunkban ez a kebelbarátság egyenes ágú materializált szinonimája, egyfajta igen közkívánatos térkitöltő mérce, ami, noha nem természetes, de lám, mára azzá vált. Persze, nem volt ez mindig így. Létezett olyan idő, amikor a neoplatonikus elvek sugalmai minden obszcenitással szembefordulva hirdették, hogy szép művet kizárólag szép lélek képes létrehozni, a buja művészet édeskés gyümölcse kizárólag a szeméremsértő, illetlen, közönséges látvány iránti vonzalomra hajlamos, és az abban örömét lelő deviancia ördögi mesterműve lehet. A személyiség és az alkotás jellegében rejlő sajátosságok kettősének szinkronja már több alkalommal elbillenni látszott a történelem forgatagának ringlispíl-kerekében, olykor a tolerancia, az elfogadás és a szentesített irányába, máskor pedig a megbélyegzés, a kiutasítottság felé fordulva, miközben a dictus papae kitételeihez mérhetően szellemi és fizikai ostorcsapások egyaránt érvényt szereztek a morális elvárásoknak. A mezítelen emberi test teremtéstől fakadó isteni harmóniája – mint a klasszikus görög és római művészet eszményített szépségideáljai –, később útszélivé lettek; még a Milói Vénusz varázsa is kihűlt, hideg márványba fagyott, századokon át csak titoktartó föld simogatta, takarta be, egészen a harsonákkal ünnepelt újbóli világrajövetelének főnix-feltámadásáig. Aztán Firenzét is elérte a megszorítások lehelete. Az Ágoston-rendi Luther vezette távoli reformmozgalom forgószelének hatására az ellenreformáció hullámverésében egyre több művész tartott érző-vérző szívvel önvizsgálatot, majd értékelte, átértékelte és alulértékelte saját előbbi teljesítményét. Akár úgy is, hogy kolostorba vonulva igyekezett a hit szolgálatában kiteljesíteni megváltozott művészi ambícióit. Hiszen az élő akt modellek utáni festés az erotika kísértésével volt egyenlő, ez pedig a művek kisugárzásában is óhatatlanul megjelent. Mentesülni kívántak ettől sokan, példa rá Beato Angelico, Andrea del Sarto, vagy Lorenzo Lotto, akik szerzetesi közösségben, puritán cellák zavartalan homályában élték át krisztocentrikus alkotóvilágukat. Művészetük valódi megtisztulását csak a zárdák, rendházak, klastromok zárt kapui mögötti biztonságban találták meg. Közben Savonarola fráter villámcsapásként áramló, erkölcsi romlást ostorozó gondolatai úgy szikráztak a mindennapokban, hogy ettől megszédülten még Botticelli is máglyára hányta egyes aktképeit, amelyeket a frivolitás mércéjével mérve szentségtörőnek és közönségesnek érzett; aztán lélekben megtörten, immár művészete korszerűtlenségének nyomasztó megvetésével is szembesülve, csaknem elfeledve élte le maradék éveit. A ferrarai Savonarola tényzuhatagként dörgő fenyítése a Santa Maria del Fiore dóm szószékén kétségtelenül mellbevágó volt: „Azt hiszitek, hogy a Szent Szűz úgy öltözött, ahogyan ti festitek? Én mondom, szegény asszony módjára öltözött, ti pedig úgy ábrázoljátok, mint egy ribancot…”. A tridenti zsinat (1545) is felemelte mutatóujját, mondván, kárhozattal jár olyan alakokat festeni, amelyek a testi vágy felkeltésére alkalmasak. Ekkor omlottak össze a reneszánsz művészet sok verejtékkel és kínos töprengésekkel begyűjtött eredményei az emberi test arányainak harmonikus mértékegységekbe foglalható rendszereivel. Ki hitte volna még a megrendelő III. Pál pápa idején, hogy a Sixtus-kápolna Utolsó ítéletére is sötétebb órák következnek 1555-ben, amikor IV. Pál pápa a népszerű manierista szobrászt, éppen Michelangelo kedvenc tanítványát, Daniele da Volterrát utasította, hogy a zseni freskóira ráfestve, leplekkel, fátylakkal ruhadarabokkal „tüntesse el” a sok meztelen alakot. A remekmű-csonkítás sikeresen megtörtént. Daniele ekkor kapta az „Il Braghettone” (nadrágfestő) gúnynevet, amit később a kiváló piktor, költő és extravagáns barokk közéleti személyiség Salvator Rosa így foglalt sorokba: „…S mivel olyan nagy és csúnya hiba volt ez, Daniele beállt szabónak, az Utolsó ítéletre alsónadrágokat szabni.”

Az, hogy mi obszcén vagy nem a művészetben, a megidézett kor erkölcsi paragrafusai és a szellem emészthetőségi színvonala döntik el. Persze, a teremtés ereje képes sok mindent kijátszani, átjátszani, eljátszani. A Szent Teréz extázisa című méltán népszerű szoborkompozíció, a római Santa Maria della Vittoria templom Cornaro-kápolnájában tisztán hirdeti alkotója Lorenzo Bernini kiválóságát (aki a Szent Péter tér kolonnád-sorának is atyja), és aki oly érzéki vonásokkal idézte meg a szent hölgy arckifejezését a nyilát belé döfő ifjú angyal mellett, hogy a mű minden elragadtatás ellenére is igen sok bírálatot kapott a női extatikus állapot félreérthetetlen erotikus kifejezése miatt. Egy francia látogató nyilatkozta a művet szemlélve, hogy: „Ha ez az isteni szerelem, akkor ezt én igen jól ismerem.” Az egyház szorításainak hatására nem kevés művész tagadta meg saját korábbi, „erkölcstelen” munkáit, nem föltétlenül a józan ész szavára hallgatva. De az ítélőszék láncai sűrűn megcsörrentek. Galileitől is kikényszerítették abbéli vallomását, hogy visszalépjen a kopernikuszi tanoktól, és megtagadja a Föld mozgásáról vallott elméletét. Meg is tette. Aztán lett minden hiába, mivel az agg tudós magába roskadva, mániákusan továbbra is csak azt motyogta: „Eppur si mouve” (Mégis mozog). Hulltak a teóriák, de túlélték a memóriák. Mivel az anyag és a szó megmaradásának törvénye múlhatatlan.

Árkossy István