„Szent-János-Bogarak a kertben”?

Míg a szabadságharc és a forradalom éveiben nem csupán szokás, de dicsőség volt olyan verseket írni, amelyek a hazát, a nemzetet méltatták, napjainkban már csak nagyon ritkán találkozunk hazafias írásokkal. Bár egyre több fiatal szerző nevével ismerkedhetünk meg a könyvesboltok polcain keresgélve, illetve az online irodalmi portálokon, és sok határon túlra szakadt költő, író kezdi napjainkban pályafutását, írásaikban vagy egyáltalán nem, vagy csak rejtőzködve találhatunk a nemzetre vagy a hazára utaló jeleket. Vajon megírtak-e már mindent elődeik? Vajon az olvasóknak nem volna már igénye az ilyesfajta írásokra, vagy a fiatal szerző gondolja úgy, hogy fölöslegessé vált a haza, a nemzet szeretete, ezek leírása? S ha mégis hazaszerető verset ír egy kezdő poéta, vajon maguk közé engedik-e a már pályán lévők?
Gyakran tapasztalom, hogy nem tartják illendőnek a hazáról írt verseket. Nem tudom, mennyi köze van ennek az 1920-ban született döntéshez. Hiszen az 1956-os forradalom is ihletett, s mind a mai napig ihlet igazán remek költeményeket. Ám most mégis mintha csönd volna e téren. Néha egy-egy versben megcsillan a fájdalom, a szeretet, a szenvedély, az istenigény, de csupán néhány sor erejéig, vagy olyan burkoltan, hogy szinte észre sem veszi az olvasó, aztán visszakényelmesedik a költészet, ellangyosodva szolgálja ki a kor igényeit vagy igénytelenségét… Természetesen az internet adta végtelen szabadság sok kiforratlan, hibáktól hemzsegő írásnak ad otthont, gyakran önjelölt költőkbe botlunk, akiknél nagyon is jelen van a hazafiasság, ők képviselik a másik végletet. Ők azok, akik mindenáron újraírnák Petőfit. Ha hiányolom a hazafias költészetet a jelenkor irodalmából, nem rájuk gondolok.
Furcsa és kérdéssekkel telt dolog ez, s bármennyit elmélkedhetünk, a valódi válasz magukban a költőkben keresendő. Bizonyosan azért nehéz megfogalmazni egy nemzettel, hazával kapcsolatos verset, mert nagyszerű elődeink már oly sokszor megtették. A legnagyobbak katartikus erővel. Az is igaz, hogy a legnehezebb időszakokban születtek azon írások, amelyeket ma a magyar irodalom nagy nemzeti verseinek hívhatunk. Jelenleg mintha súlytalan volna minden, bár ugyanazokról a témákról írunk, olvasunk, mégis előszeretettel veti inkább papírra a kortárs költő a szexuális szokásait, az átdorbézolt éjszakákat, vagy csupán valami vicces dolgot jegyez le, olcsó zsurnalisztákra hagyva a közügyeket. Az sem ritka, hogy átírnak egy hazafias verset valami egészen másra, akár nemzetgyalázóra is. Néha, egy-egy felolvasás alkalmával az idősebb, szemérmesebb generáció tagjai pironkodnak, összesúgnak, vagy nemes egyszerűséggel fölállnak a hallgatóság soraiból és távoznak. Pusztán csak ez volna a cél? Polgárpukkasztás? Ha csupán ennyi maradt, ha ez lett a költőből és nincs már dolga, mi végre ír tovább? Mikor a szakma általunk is tisztelt nagyjai irodalompolitikai kérdésekről értekeznek zugfirkászok stílusában, komolyan elgondolkozunk rajta: fegyvertelen lett a valaha birodalmakat rettentő magyar irodalom?

Lőrincz P. Gabriella