Napok óta nézem a tévében és a világhálón közvetített háborús képsorokat. Jó, tudom, hogy az elénk kerülő anyagok számottevő része tudatos dezinformáció, kamu – de ha csak a negyedük valóságos, már az is tűrhetetlenül borzalmas, már az is embertelen gyalázat. A lebombázott házak, utcák, városok láttán – magam sem értem, vajon miért… – eszembe jut Józef Klemens Piłsudski, aki annak idején szembeszállt az orosz gyilkosokkal, és háborút nyert ellenük.

Ki is volt ő? Keménykezű katona és a lengyel nép egyik legnagyobb jótevője, hiszen jelentős mértékben az ő tárgyalókészségének és politikai lépéseinek köszönhető, hogy Lengyelország 1918-ban visszanyerte a függetlenségét. Ne feledjük: a Lengyel Királyság előbb kétfelé, majd 1795-ös három részre osztását követően 123 éven keresztül nem létezett önálló lengyel állam. (Az ország keleti része a cári Oroszországhoz került, a nyugati területek a Német–Római Császársághoz, a déli rész pedig az Osztrák–Magyar Monarchiához.) Képszerűbben fogalmazva: Lengyelország nem szerepelt a térképeken. Piłsudski a mai Litvánia területén található, cári fennhatóság alá tartozó Żułówban született 1867-ben, egy földbirtokos család második fiúgyermekeként. A mai litván fővárosban, Vilniusban (régi magyar nevén Vilnó) járt gimnáziumba, a feljegyzések szerint nem volt különösebben szorgalmas tanuló. Szüleitől átvette a mély ellenérzést az orosz megszállással, általában pedig az orosz világgal szemben. Az volt a véleménye, hogy a lengyel függetlenség legfőbb akadálya az Orosz Birodalom. Légiókat hozott létre, amelyek az első világháborúban a Német Császárság oldalán harcoltak Oroszország ellen. 1918-tól a nemzet vezéreként a második Lengyel Köztársaság első államfője lett, egészen 1923-ig, amikor önként kivonult a politikai életből. Három évvel később puccsal átvette a hatalmat, és 1935-ös haláláig tekintélyuralmi rendszert irányított, ám mindvégig szalonképesen, Európa egyik legtekintélyesebb politikusaként. Krakkóban temették el, a királyi vár, vagyis a Wawel kriptájába – végakaratának megfelelően szívét kimetszették, és a családi birtokon nyugvó édesanyja mellé helyezték.

Itt minden mindennel összefügg, és szinte minden térségi témának akad valamilyen magyar vonatkozása. A hazájában ismert lengyel költőnő, Kazimiera Iłłakowiczówna (1892–1983) Vilniusban született, majd Krakkóban járt egyetemre. Később dolgozott ápolónőként, nyomdai korrektorként, külügyminisztériumi tisztviselőként. A két világháború között pedig – hoppá – a hadügyminisztériumban kapott állást: Józef Piłsudski tábornagy titkárnője lett. A második világháború kitörésekor, a bezáruló német és szovjet ollóból Magyarországra menekült. Közismert tény, hogy akkoriban százhúszezer lengyel polgári személy és katona talált menedéket hazánkban, akiknek túlnyomó része 1945-ig itt is maradt. Iłłakowiczówna azonban továbbutazott Erdélybe, és több mint hét évig Kolozsvárott élt. Abban a városban, amelyet 1944. június 2-án amerikai gépek szőnyegbombáztak. (A mellékelt fényképen ennek lenyomata látható, Szabó Dénes fotóművész hagyatékából.)

A költőnő csak 1947-ben tért vissza lengyel földre, mégpedig Poznańba. Igen, éppen abba a városba, ahol röpke kilenc évvel később, 1956 októberében a munkások tüntetni kezdtek az orosz mintájú rémuralom ellen, ezért október 23-án Budapesten rokonszenvtüntetést tartottak Bem apó budai szobránál… Nos, kolozsvári bánatában Iłłakowiczówna verset írt a hős lengyel tábornokról, Bem menetelése címmel. Most csak a záró szakaszát idézem, saját fordításomban:

         Így hát, amikor legnémább az éj,

         a szív megtörik s a vitézség lankad,

         Isten elküldi Bem tábornokot,

         menetelni az utcákon…

         S ha hallom a zenét, a bakák dübörgését,

         szívem örömittasan táncol

         és a régmúlt dicsőséget idézi,

         mert – Isten kegyelméből – tudom,

         hogy ez Bem, Bem, Bem,

         hogy ez Bem, Bem, Bem,

         Bem menetel Kolozsvárott.

Lám csak, Ukrajnából indulva, Vilnius vidékét érintve, átszállás nélkül időutazva, egyetlen gondolati ívvel megérkeztünk Kolozsvárra, majd Varsóba… Kelet-Közép-Európa már csak ilyen.

Zsille Gábor