Megveszekedett gyűjtő vagyok, de ez nem akadályoz meg abban, hogy a gyűjtési szenvedéllyel való összes kedves visszaélést észrevegyem. Így vagyok az Asterix-képregényekkel is, évek óta gyűjtöm őket, kisebb vagyont költöttem már rájuk. A huncut kiadó ráadásul még azt is kitalálta (mintegy bebiztosítva enmagát, hogy a gyűjtők ne gondolják meg magukat idő- és gyűjtésiút-közben), hogy a 37 kötetnyi képregényt két irányból gyűjtetik velünk: az elejétől kezdődően immár a 27. kötetnél tartunk (ez az Asterix fia című kiadvány), de a 37. kötettől visszafelé is elkezdték kiadni, ott most a 34. következik: előbb-utóbb (pontosabban még hét kötet megszerzésével) összenő, ami összetartozik, és teljes lesz a gyűjtemény(em). És ha valamit, akkor az Asterixeket – a zseniális Bayer Antal fordításában és jegyzetelésében – érdemes összegyűjteni.

Persze felmerülhet Önökben, hogy vajon lehet-e még újat mondani a témában 27 plusz 3, azaz harminc kötet után, de a jó hírem az, hogy egyrészt lehet, másrészt viszont nem is kell, szinte fölösleges: az Asterixek úgy jók, ahogy vannak, ugyanazzal az egyszerű szüzsével – legyőzhetetlen harcosok verekednek a római hódítókkal, és közben mindenféle vicces, néha egyenesen filozofikus kalandokba keverednek.

Az Asterix fia a régi, ezerszer kiaknázott, de még – minden jel szerint – sok lehetőséget tartogató témát járja körül, miszerint gyerekekhez nem értő férfiemberek (ahogy a képregény egy helyen lenyűgöző szellemességgel fogalmaz a leányanya mintájára: legényapák) találnak az ajtajuk előtt egy kisgyereket, akivel természetesen nem tudnak mit kezdeni, és ebből aztán sok kacagás fakad. Pláne, ha megjelenik a könyvben Cézár, Brutus, de még Kleopátra is, ha a kisgyerek kiissza a csodaitalt az üstből, és emberfeletti ereje lesz, és ha valaki (mind szerzőként, mind pedig fordítóként) annyira elkötelezettje az intelligens nyelvi humornak, hogy ilyenekre is futja. – Egy adott ponton Asterixet a főnök, Hasarengazfix felesége azzal gyanúsítja, hogy ő csinálta a gyereket valakinek, mire Asterix magából kikelve kiabálja: „Valaki hallgattassa már el, vagy megsütöm jóasszony módra!” (Kiemelés tőlem.) Vagy lássuk, miként definiálja a derék Obelix a „tapintatos nyomozás”-t: „Betörünk, mindent szétzúzunk, és kérdezősködés közben csak keveset pofozkodunk!” Aztán (midőn minden római helyőrséget szétvertek, és végre megtalálták az elrabolt kisgyereket): „Látod, a római erődök olyanok, mint a zsebek. Mindig az utolsóban találod meg, amit keresel!”

A kedvencem azonban a római légiós, aki beöltözik szoptatós dajkának, hogy elrabolja a kisdedet (szintén nem újkeletű gondolat, de rengeteg viccre ad lehetőséget), és mikor altatásra kerül a sor, mind csak katonadalokat tud énekelni a babának. Ilyeneket (hódolat a fordítónak/átírónak): „Julius Caesar katapultja fel van virágozva”, „Ballag a légiós”, „Cubairumi kaszárnyának bádogos a teteje”, „Felszántom én Caesar udvarát”, vagy éppen: „Centurio uram, kérem…”

Nem spoilerezek, a végét nem árulom el, de azt igen, milyen posztmodern és önreflexív módon nyilvánul meg Obelix a kötelező utolsó képkocka kapcsán valahol a kötet közepén: „Ugyan már, kitartás! A végén úgyis lakmározunk egy jót a csillagos ég alatt!” Úgyhogy még azt is megbocsátom, hogy ezzel a sorozatos, kigyűjtős (amúgy halálosan idegesítő) marketingfogással (aminek persze mégsem lehet ellenállni, tudja ezt jól mindenki, akinek volt már egy sorozatnál több bélyege) tulajdonképpen hülyének néznek minket.

Nagy Koppány Zsolt