Nagy Koppány Zsolt írása Dávid Gyula és Mikó Imre Petőfi Erdélyben című kötetéről

Középiskolás éveim kultikus Petőfi-könyve ismét megjelent – időközben a szerzőpáros egyik tagja, Mikó Imre sajnos elhunyt, de a másik szerző, Dávid Gyula kibővítette, nemcsak utószóként, hanem valóságos tanulmányként működő utószóval látta el a könyvet, az első megjelenés óta végzett kutatások eredményeit is beleszőtte a szövegbe, és változatlan külsővel, megújult belső tartalommal újra kiadta.

„Petőfi életének ez az utolsó esztendeje Erdélyben telt el”, áll a „Petőfi – az erdélyi honos” című fejezet élén, és ha jobban belegondolunk, nemzeti költőnk életének majd minden fontos eleme valami módon kapcsolódik Erdélyhez: itt ismerkedik meg feleségével, Szendrey Júliával, itt tölti életének – saját bevallása szerint – legboldogabb időszakát Koltón (nászutazván), itt tapasztalja meg a szabadságharc csatáinak győzelmi mámorát, megtorpanásait, a csalódást vagy dühöt okozó eseményeket – és végül itt esik meg tragikus halála is, amelyről a mai napig nincsenek biztos adatok és megbízható tanúvallomások (ezzel a könyv tekintélyes része is mélységeiben foglalkozik).

A kötet nagyon profin megírt, profin szerkesztett könyv, látható szeretettel megalkotva – miközben ez az utóbbi uszályán feltűnő, szinte személyes hang soha nem válik a tartalom vagy a kutatói elmélyültség és komolyság kárára. A pontosság és a szöszmötölő, aggályoskodó kutatói kommentek pedig ilyen színvonalúak: „Én, a falusi mészáros fia, a porból a csillagok közé vergődtem fel, ahová egy Szatmár megyei nemesember fia sem”, idézik például Törökfalvi Pap Zsigmondtól a mondatot, majd hozzáteszik: „Pap Zsigmond fogadkozik, hogy Petőfi ezt pontosan így mondta, s ezt el is hihetjük neki. Nem szó szerint, mert a megfogalmazás biztos, hogy nem a Petőfié, hanem a megfogalmazásban rejlő plebejus öntudat miatt, amely a torzító tükörben visszavetített mondatban is ott van.”

Másik helyen – tanáros pedantériával – először megvédik Szendrey Júliát („Júlia magatartását a kortársak éppúgy, mint az életrajzírók egy része, egyoldalú elítéléssel nézték, különösen Petőfi halála utáni tetteinek perspektívájából. Pedig a későbbi események nem mindig magyarázhatják a korábbi tetteket, s a megismerkedés utáni hónapok tétovázásaira nem feltétlenül vetíthetők vissza a tragikusan magára maradt asszony tévedései. Sokkal közelebb jutunk az igazsághoz, ha nem a későbbi, hanem az akkori megnyilvánulásokból próbáljuk kihámozni igazi énjét, megtisztítva a másoktól ellesett vagy romantikus regénymintát utánzó gesztusoktól, gondolatoktól. S ha naplójegyzeteit, leveleit olvasva sikerül elvonatkoztatnunk a kor tehertételeként reá is hatott sablonoktól, irodalmias érzékelésektől, naiv-gyermekes bölcselkedésektől, elénk bukkannak ennek a nem könnyű próba elé állított tizenhét éves leánynak a valóságos problémái…”), aztán pedig kicsit meg is csipkedik: „Júlia, mint minden maga korú serdülő leány, szeret okosan elmélkedni, különösen, ha megfelelő társra talál, aki elég türelmes ezt az elmélkedést meg is hallgatni, vagy társ hiányában megfelelő papírra, amely aztán igazán nagy türelemmel fogadja el önelemző írásait. Ne vonjuk tehát kétségbe az érzések hitelességét, ha azt látjuk is, hogy készen kapott mondatokba önti őket, s a komolyságot se vitassuk el tőlük, ha okoskodásában nem egy álproblémát fedezünk is fel.”

Remek egyensúlyban van tehát az egész köteten keresztül a primer szövegek és a kutatói, tudós elemzések aránya, és akkor az ember még ilyen idézetekre is rábukkan, egyenesen Petőfitől: „De a jövő nyarat végig Erdélyben töltöm; már akkor bemegyek, ha minden határon egy lófasz mered is elém, azzal ijesztő, hogy belém búvik, ha tovább lépek.”

Petőfi, mint kiderül, egyébként is Erdélyben kívánt letelepedni a szabadságharc végeztével (pontosabban a szabadság kivívása után…) – így emlékszik vissza erre például Teleki Sándor: „ha kiverjük a »muszka németet«, szőlőt vesz Bányán, én építek rá házat, de csak két szobából és egy konyhából valót, mert ő közel akar lenni a feleségéhez; fából lesz a ház, szalmafedéllel, mert én – mondá – a csárdák és kunyhók költője vagyok, és nem akarok kastélyban lakni; ott fogunk nyaralni, te kölcsönzöl két lovat nyárára, gyakran meglátogatjuk egymást.”

Telekivel – akinek egyébként a koltói heteket is köszönheti az ifjú pár – igen fesztelen viszonyban volt; megkéri például, hogy a személyzeten kívül senki ne legyen a kastélyban, amíg ők ott töltik a mézesheteiket, illetve ilyet is mond neki a Gróf Teleki Sándorhoz című versben: „Szóval: nagy úr vagy és én koldus, / S mégis, légy büszke rá, igen, / Légy büszke rá, jó gróf druszám, hogy / Itten nyugodtál keblemen. / Mert, hejh, nem mindenik nagy úrnak / Jut a szerencse, elhihetd, / Hogy megöleljem s barátomnak / Nevezzem, úgy mint tégedet. / S mért tettem ezt? mert… de nem szükség. / Hogy elbeszéljem érdemed: / Már az elég dicséretedre, / Hogy itt könyvemben áll neved.”

Ez az irigylésre méltó, daliás attitűd, egy lobogó élet, egy lobogó szerelem, egy lobogó küzdelem minden metafizikája és hétköznapi eseményei – mindez megjelenik a könyvben, erős Erdély-szempontúsággal párosulva – és fűszerezve –, de a Kárpát-medence bármelyik részéből élvezhetően; és persze hasznosan, okosan, tájékoztatóan, igényesen: meggyőződésem, hogy Dávid Gyula és Mikó Imre nagyszerű munkája Önöknek is kultikus olvasmányává válhat.

(Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2023; harmadik, bővített kiadás)