Volford Éva írása Kemsei István Éjszakai kertész című verseskötetéről

Kemsei István életművének záródarabja az Éjszakai kertész címet viselő verseskötet. Ahogy a hátoldalon is áll, a korszak véget ért, viszont az olvasó most megvárhatja a hajnal első fényeit, hogy megcsodálja a kertész munkáját.
A szerző lírai meséket mond nekünk, olyan pillanatokat ragad ki az életből, amelyek mindenkivel megtörténnek, mégis sajátunkként élhetjük meg őket. Leírja azt, amit egy emberöltő tapasztalatával következtetésként le lehet vonni, és hol könnyed mondatokkal, hol hosszú sorokba szedve, de félreérthetetlenül tárja az olvasó elé – tessék elolvasni, fejet csóválni, de legbelül tudni, hogy mindez kíméletlenül így igaz. Kedves tanácsok ezek, amiket úgyis csak akkor ért meg igazán az ember, ha már saját kertjén végzi az utolsó simításokat. De a történetek elragadnak, a visszatérő nevek ismerősökként bukkannak fel újra és újra, körvonalazódik az olvasó előtt, hogy a barátok itt tényleg barátok, az elmúlt szerelmek hús-vér emberek, és ugyanúgy belevesznek a történelem sűrűjébe, mint mi magunk is. „Janó a halállal szemben cinikus volt, / a halálos ágyon szelíd és barátságos, / örvendett ő túlélő barátainak, / ahogy a távozók tudnak örülni.” (A barátok elvonultak)
A kötet négy ciklusa apró motívumok mentén sorakoztatja fel a verseket, miközben szépen mind összekapcsolódnak, s akár a kert más-más pontjaiba ültetett virágok, együtt nézve pompáznak legszebben. A barátok elvonultak, a Szégyen, a Történelem, és az Ötvenhatodik év egy-egy verscsokor, ahol a személyes sors és a történelembe ágyazott egyén elmúlása kéz a kézben jár. „Jó mélyeket kell szippantani a hátralévő időből, / ahol nagy csinnadrattával lezajlik az a valami, / amit egyesek történelemnek neveznek.” (Alakzatok, közhelyek) Túlságosan is egyértelmű, hogy az életünket csak élni kellene, s talán pont ezért buknak bele olyan sokan a feladatba. Visszatérő motívum az időnk végessége, figyelmeztetésként vagy szemrehányásként, mindig más szemszögből hangsúlyozva, hogy tenni és elérni a boldogságot, most van időnk. Kemsei stílusa mégse válik didaktikussá, a kellő szarkazmus és humor minden nehéz strófában ott marad, elveszi a megrovás élét, de nyomatékosítja saját véleményét. „Az beszél munkáról, aki életében egy percet sem dolgozott, / életről, aki nem élt, csupán a pillanatnak. / A világ impresszió, amit most látsz, az a világ a történelem: / Hagyomány, csecsebecsék, ínyencfalatok, barokk tálalás.” (Ösvények – merre?)
A Szégyen ciklus darabjai kötődnek legszorosabban egymáshoz. Nemcsak a mitológiai alakok, mint Philemon, Baucis vagy Elpénor kapcsolják egymáshoz a szövegeket, hanem a történeteikben megbúvó szégyenérzet, a megbánás és a feloldozás vágya, amit a művészet megfogalmazhat, de nem adhat meg. „A művészet néha kimond valamit, / utána csend. A szavak szétszaladnak.” (Hölderlint olvasom) S bár az elmúlás nem minden áron baljós, nem mindig veszteség, mert lehet a várva várt szabadság is, előtte mindenkinek meg kell birkóznia a saját szégyenével, amit frissében a szőnyeg alá sepert. „Túl a szégyenen az emlékező / korszak, mintha ugyanaz a fájdalom / követné, mint hajdanán, az elkövetés idejében: / bocsássátok meg mindannyian!” (Szégyen) A kihívás nem válik egyszerűbbé, de nem lehet tovább halasztgatni. Visszanézni egy pillanatra majdnem olyan nehéz, mint megélni azt, legalább is ha az ember igazán őszinte magával. De néha kénytelenek vagyunk hátrafordulni és nem elkapni a tekintetünket, hanem hagyni a szégyent, hadd fusson végig rajtunk tetőtől talpig, égessen ugyanúgy, mint régen, majd bocsásson meg mindenki.
„Jobb a múlttal végleg végezni. / Minél közelebbi, annál megvetendőbb.” (A múltat végképp) Milyen könnyűnek is hangzik így megfogalmazva! Az egész kötetre jellemző lecsupaszított igazság kimondásra került, s Kemsei Istvánnak hinnie kellett abban, hogy a kimondott szónak ereje van; ahhoz, hogy ilyen erőteljes képekben mesélhessen mindenkinek arról, amit talán ő maga is szeretett volna jobban csinálni. Mégse győzi ismételni, hogy a történelem során az emberiség újra és újra elbukik, önmagának köszönhet minden nehézséget, háborút, de a fejlődést és a békét is. A Kismagyar történelemkönyvből vagy a Kis sajtótörténet is ezen gondolatok köré épül. Az állandó hibázás szégyent szül, de ezt elfogadva és felülkerekedve rajta, mindig ott van a lehetőség, hogy következőnek jobban csináljuk.
A szerző elmondása szerint a kötetben nem szerepel egyetlen vidám sor sem. Ez természetesen attól függ, mit tartunk vidámnak. A felsorakoztatott témákban tényleg nehéz lenne felfedezni az általános értelemben vett derűt, de a megélésbe vetett hit egészen közel áll ahhoz, amit megbékélésnek nevezünk. S amikor a szerző a Hölderlint olvasomban azt írja: „Szomorú arca a halottnak. / Lelke tovább él, és igazgatja a tengereket, / a jámbor bálnák érette énekelnek.” A megélésen túl mutat rá az eredményre, amit elérhetünk, ami célként lebeghet előttünk. A vidámság határait talán még így is csak alulról súrolja, viszont ki ne gondolna boldogabban egy olyan túlvilágra, ahol érte énekelnek a bálnák?

(Orpheusz Kiadó, 2025)