Egyik oka annak, hogy szeretem a huszonegyedik századot, az, hogy ott dolgozhatok, ahol akarok. Legalábbis majdnem. Például vonaton. A kis notebookom hét-nyolc órát bírja töltés nélkül, de ha lemerül, a vonatokon most már nemcsak konnektort találok, hanem áramot is benne, a „pót- és helyjegyköteles” járatokon pedig a „Free WiFi” már nemcsak matrica, hanem térerő formájában is szinte mindig megtalálható. Így, szorgalmas szerkesztőként, nem kell lelkifurdalást éreznem holmi elvesztegetett órák miatt, hisz olvashatom a levélben érkező szövegeket, rendezhetem-tervezhetem a közlésüket (vagy nem közlésüket).
A Budapest–Debrecen intercity az első része a Szatmárnémetibe vezető utamnak – ott olvasok fel, az E-MIL színeiben (is), Marton Evelinnel és Fisher Botonddal. A második rész tiszta pihenés, gyönyörű időben, egy hét köd után, tudom meg a sofőrtől – kár hogy csak nyolc percig tart, ennyi idő alatt visz ki a taxi a debreceni vasútállomásról a reptérre. Nem, sajnos nem repülővel utazom tovább, csupán itt vesz fel a Szatmárra tartó kisbusz. A határig van internet – mondja a sofőr –, hát Nyírábrányig dolgozom, az átkelőben még elküldök két levelet – onnan már csak nézelődés és inspiráció következik a célig.
Látnivaló márpedig akad, sajnos nem szívmelengető. Bihar és Szatmár határon túlra eső részén nem egy lepukkant gazdaságot látni, lerobbant gépekkel. Fejemben maradt egy kép: egy udvaron piros, harminc-negyven éves traktor, annyira szétnyomorgatott abroncsokkal, amilyet még nem láttam. Egy-egy traktorgumi több százezer forintba kerül újonnan, a házról-udvarról pedig lerí, hogy gazdájának aligha lesz valaha erre pénze. Teljességében összeszedettebb a vidék, mint tizenöt-húsz éve, de még volna hova emelkedni…
Szatmárnémeti határában a kisbusz sofőrje, egy kedves, választékosan beszélő, huszonéves fiatalember megkérdezi, hol tegyen le, hiszen elvisz bármilyen címre. Nagyszerű – bemondom, hogy Dsida Jenő utca, essez a szám. Az merre van? A térkép szerint a Szamoson túl, a központtól nyugatra, mondom. Összenéz a másik, szintén szatmári utassal – eredménytelenül, egyikük sem tudja, merre lehet. Írja be a dzsípíeszbe vagy a gugliba, adom a mentő javaslatot. Ez lesz, kapom a választ, és hogy is írják ezt a dzsidait? Talált, kipukkadt. Tudom, hogy sok olyan magyar ember van, aki sosem hallotta Dsida nevét (és nem is fogja hallani, és nemcsak az övét nem), de meglepett a kérdés. Dö-sö-i-dö-a. Megvan! Akkor minden oké. Majdnem minden. Az utazás utolsó perceiben valahogy szóba kerül a foglalkozásom. Író vagyok. Saját könyveket tetszik írni? Azt is. Mint Dsida, mondanám. Nem mondom.
Délután felolvasunk a Szatmárnémeti Északi Színházban, pontosabban annak kávéházában. A Magyar Széppróza Napja alkalmából, ami ugyan egy nappal korábban, vasárnap volt (húsz órával korábban még tényleg Budapesten voltam, a PIM-beli ünneplésen?), de mi, magyarok ugye tollforgató nép volnánk, sok prózaíróval, így egy napba nem fért volna bele a méltó megemlékezés. Nem beszélve arról, hogy az ünneplést nemcsak a próza keletkezési oldalán, hanem az olvasói oldalon is emlékezetessé igyekeztünk tenni – a szépprózánk napja alkalmából pontosan tizenegy napon keresztül folynak a rendezvények…
A hangulat családias, tucatnyi érdeklődő érkezett csupán, ami tulajdonképpen nem baj – ilyenkor könnyebben oldódik író s olvasó/hallgató egyaránt, kérdések hangzanak el, kialakul egyfajta interakció, ami a legtöbb író szívének kedves. Persze százfős közönség előtt bemutatkozni is jó érzés – de másképpen jó. Szívesen jövök ide máskor is.
Másnap reggel szobatársam, Fisher kolléga korán távozik a szállásról, könnyű dolga van, Nagykárolyba megy, ahova félóránként van busz. Bezzeg nekem… Délután háromkor indul a nemzetközi személyvonat (van ilyen!) Debrecenbe, onnan megyek a gyorssal tovább Bp.-re, négy perc van az átszállásra, hátha sikerül. Délig a szobában ünneplem a széppróza napját, szépen prózát szerkesztve. Tizenkettőkor leadom a kulcsot, az állomásra megyek, ahol kiderül, hogy nincs csomagmegőrző. És nincs valami más lehetőség a csomag itt hagyására? Hát… tessék behozni az irodába. Románia, így szeretlek. Van három órám körbenézni a városban…
Felszállás előtt veszek két újságot, egy magyart meg egy románt. A magyar unalmas, a román hétvégi magazinból viszont kiérződik, hogy elkezdődött a Nagy Egyesülés centenáriumának ünnepi éve. S hol van még december… A vonat elindul, a kerekek derekasan kattognak a síneken, a 402 vasútvonalon, amelyet az Antant száz évvel ezelőtt Romániának ígért s adott is, ezért egyesült nagyot a szomszéddal a Részek s a Bánság e darabja. Ha kocsiból nézve a táj vegyesnek tűnt, vonatból szemlélve egyenesen siralmas. Elhagyott raktárépületek, beomló háztetők, törött ablakok – az Alföld havatlan téli szürkeségével tetézve. Pénz kellene ide, sok…
Elérem Debrecenben a Rózsa IC-t, tovább ünneplek, szépprózát szépítek. Rádöbbenek: nekem az év minden napja a széppróza napja. Vagy a költészeté – de erről majd máskor.

Király Farkas