Szép szavunk a nász. És gazdag. Szótáraink féloldalnyi összetételt közölnek: nászajándék, nászasszony, nászdal, nászéjszaka, nászének, nászkíséret, nászkoszorú, násznagy, nászrepülés (anyaméh), nászruha, násztánc, nászút. Egyetlenegy fogalomnak sincs mellékzöngéje, szívet, lelket melegítő a jelentésük, töltetük, az emberélet és az állatvilág aktusa, ez biztosítja a faj fennmaradását. Erős hevület, érzelmi fellángolás jár vele, az embernél az arc pirulása, a hőmérséklet megemelkedése, a szívritmus felgyorsulása, az állatvilágban gyakran a szőrzet vagy a toll színének megváltozása.
A gímszarvas (Cervus elaphus) ősidők óta az emberi gondolkodás és képzelet egyik központi alakja. Már a paleolitikumban, 40.000 évvel ezelőtt fölkerült a barlangok falára, művészi tehetséggel megáldott ősünk színes palákból készült festékkel vagy karcolással megörökítette a pompás agancsú állatot, az impozáns alakú hímet. De a Cervus elaphus megjelenése még korábbi, Eurázsiában a 12 millió évvel ezelőtti, miocén korszakból is kimutathatók a nyomai.
Mi, magyarok a képzeletvilágunkban őriztük meg. A testvérpár, Hunor és Magor kitartóan űzik, kergetik a nemes vadat, egy-egy mondaváltozatban még a fehér szín is társul az alakjához, a remény és a reménytelenség hullámvonalán ingadozik a történet, hajnaltól estig, vakulásig tart a vadászat, akkor nyoma vész a vadnak, ám másnap reggel, hajnalban ismét megjelenik, s a vitézek folytatják ott, ahol abbahagyták. De a hétköznapi cselekvésnél fontosabb a nász. Hunor és Magor vitézeikkel elrabolják Dúl alán fejedelem lányait, és két nép, a hun és a magyar nép ágazik ki a feleségek ágyékából. Nagy klasszikusunk, Arany János gordonkahangú költeményben (Rege a csodaszarvasról) örökítette meg a szájhagyomány színes eseményét: „Száll a madár, szál az ének / Két fiáról szép Enéhnek.” És zeng, zúg, búg a 42. zsoltár, hozza a friss forrásvízre áhítozó állatot: „Mint a szép híves patakra, / A szarvas kívánkozik.”
Ha leszállunk a képzelet varázsszőnyegéről, ha csak a hétköznapok eseményeinek padlózatán maradunk, akkor is ámulat fog el, ha meglátjuk egy erdei tisztáson vagy erdőszélen a pompás agancsú állatot. Sorjáznak a hónapok, egyik a másik után múlik, de szeptemberben, október elején a gazdag állatvilág főszereplője lesz a gímszarvas. Mint havasi kürt hangja, rivall fel a bőgése, társát, a tehenét hívja, s vetélytársait riasztja.
Mert heves harc folyik a tehenek birtoklásáért! A nőstény suta, nincs szarva, de a hím homlokát, fejét sokágú szarv díszíti. Rózsatő annak a helynek a neve, ahonnan kinő a szarv, az agancs; 120 napig tart növekedése, naponta 2,5 centimétert növekszik. Még 24 ágú is lehet, a szervezet óriási áldozatot hoz a pompás díszért, az agancsba sűrűsödik össze a mész, ráadásul a párzás időszakában alig eszik a hím, testsúlya lecsökken. De a harci kedv zenitre hág, nem kisebb a tét, a nőstények háreme; ismeretlen itt a monogámia, csoportba, kisebb seregbe gyűjti az ünőket, az anyákat a hím, visszakergeti azt, aki elkalandozik, s máris öklendezésbe, szarvascsatába kezd ellenfelével. Mert azok jelentkeznek, osztályrészüket követelik.
Ösztönök irányítják ezt a cselekvést, de van ezekben a pompás hímekben egy készség, ami már-már az embervilághoz hasonlítja őket. Bemérik, felmérik az esélyeket. Csak olyan ellenféllel áll ki viadalra a gímszarvas, amellyel szemben esélye van a győzelemre. Korosztályok viadala folyik. Ha még túl fiatal a hím, eloldalog, félreáll, az igazi csata a középkorúak és a nagy öregek között folyik. Így van ez az ember világában is.
A harcoló felek testük minden izomnyalábját megfeszítik, döng a föld a paták dobbantásától, domború lesz a hátgerinc, teljes erővel feszülnek egymásnak, el-eltávolodnak, s csattogtatják a kőkemény szarvakat, néha összegabalyodnak, alig tudják kiakasztani az ágakat egymásból. Aut Caesar, aut nihil – vagy császár, vagy semmi, mondja az ember hasonló élethelyzeteiben, és véres háborúkra gondol.
S a nőstények? A még érintetlen, de már ivarérett ünők? Nos, ők látszólag békésen legelnek, kérődznek, a korosabb tehén köré gyűlnek, az vezeti őket, s csak az ajkak remegésén, a bőr hullámzásán látszik, nem közömbösek az érettük vívott csata iránt.
S az idő, a színtér a pompás ősz. Sárga vagy barna lesz az, ami addig zöld volt, megjelenik a piros is, hullámzanak a színek, ha szél indul, levelek szállingóznak, makk hull, a széleken, a domboldalakon csipkebogyó pirul, kökény kékül, feketül, galagonya szoknyája terebélyesedik.
Az apróbb állatok, a sünök, mókusok, pelék, szarvasbogarak mit sem tudnak az ádáz csatáról, egyetlen gondjuk rákészülni a télre, magot, diót, makkot gyűjtenek, eldugdossák azt odúkban, üregekben, fák kérge alatt. Bogarak bújnak avar alá, rákészülnek a téli alvásra, róka settenkedik domboldalak barlangnyílásai felé, bagoly huhog, cinege sír. Átláthatatlan ősszel az állatvilág birodalma! Egyesek vándorútra készülődnek, mások emberi lakhelyek felé húzódnak, inkább van ott élelem. Fenn, a havasban barlangját takarítja a medve, lenn, a patakok partján falánk éhséggel ropogtatják a makkot a mindig éhes vaddisznók, csak akkor bírják ki a zord telet, ha vastag zsír rakódik a bőrük alá.
Ilyen az ősz, ilyen a csupaszín, csupa hangulat október! A festők is ebben a hónapban, 18-án ünneplik napjukat, nem csoda, ekkor tobzódnak a színek orgiái. De a fő attrakció mindenkor a szarvasbikák kőkemény viadala. Szelíd egyetértésben élnek ők októberig, de akkor a hormonok parancsára megváltozik a természetük, két-három hétig csak azoknak engedelmeskednek vakon.
S az ember megcsodálja a szarvasok nászát, festők, szobrászok mintázzák az agancsokat, rájuk ragad a közösülés láza, eszménykép lesz az öntudatlan állat.
Így egy, így egységes a Föld élővilága.

Hegedűs Imre János