Kezembe került egy könyv. Jó vastag, a borítója giccsesen látványos, és ez már önmagában gyanút ébreszt. Címe Ezer nap Toszkánában, állítólagos szerzőjének kimódolt, kacifántos neve van. A borítón a mű tartalmi összegzése: „Marlena, az újdonsült velencei feleség életének ez az újabb ízes szelete a házaspár Toszkánába költözését meséli el.” A meggyőzés érdekében néhány sorral lejjebb olvasható a történet előzménye, az Ezer nap Velencében című remekmű cselekménye: „Egy elvált amerikai nőből boldog velencei feleség lesz, és miközben beilleszkedik a csodás város hétköznapjaiba, jobbnál jobb ételekkel kápráztatja el férjét és újdonsült olasz barátait.”

Ám ez még korántsem minden, ugyanis egy egész könyvsorozatba botlottam. Ház a Tatin utcán cím alatt: „Egy amerikai nő élete gyökeresen megváltozik, amikor családjával együtt letelepedik Franciaországban, s végérvényesen beleszeret a vidéki életbe és az ottani ízes ételekbe.” A következő kötet címe Volt egyszer egy tavernám: „Vidám könyv arról, hogy mihez kezd egy gazdag és sikeres amerikai rendező, ha hirtelen rászakad egy görög kisvendéglő üzemeltetésének minden öröme és gondja.” És természetesen mindahány kötet szerzőjének hangzatos, amerikai csengésű neve van, a jobb eladhatóság érdekében.

Roppant eredeti és változatos, nemde? A virágzó ponyvaipar hosszú időn át „csak” szerelmes fércműveket termelt. Lapos történeteket unatkozó milliomosokról, illetve hat és félszer elvált szépasszonyokról, akik véletlenül egy óceáni szigetre kerülnek, vagy fél megyét örökölnek valamelyik egzotikus országban. A múlt évezred végén sorozatban jöttek orvosi ponyvafüzetek is, jóképű ifjú doktorok csábításairól osztályon felüli magánklinikákon. Általános jellemző, hogy a szereplők nagyon gazdagok és fiatalok és szépek.

Ez a műanyag világ most újabb változattal bővült, egy újabb kaptafa került a polcra: az úgynevezett gasztroponyva. Hazánkban az egész iparág egy ismert televíziós személyiség, az egykori bemondónőből lett szakácsnő neve alatt fut, az ő privát könyvtáraként. Állítása szerint „régi vágya teljesült azzal, hogy sorozatba válogatta kedvenc olvasmányait. A külföldön már nagy sikert aratott művek ugyanis mind-mind a gasztronómia ízes-izgalmas világáról szólnak.”

A valóságban csak annyi történt, hogy a szirupos szerelmi szálakat átültették szirupos, hatásvadász receptekre. A „bronzbarna” jelző, mely korábban a milliomos szépfiú bőrére vonatkozott, ezúttal a vadkanpörköltet illeti. A vadromantikus csókjelenetből vadmorzsás ételkóstoló lett: ha a férj megcsókolja a hitvesét, a nő ajkán „olyan az íze, mint egy finom vajas kuglófé, és keveredik a kávé, a tej meg a kenyér zamatával, az ajkáról odakerült, el nem olvadt cukorszemcsékkel”. Efféle erőltetett mondatok hemzsegnek: „A faszénen sütött borjúbélszín leve aranypatakokban csörgedez le rajta.” „Melléteszek egy marék zibibbót, nagy szemű szicíliai mazsolát, és vastag ágacska vadrozmaringgal díszítem.” „Kiviszem a vadon szedett, megtörölgetett salátát.” Életszerű, ugye? Reggeli előtt sétálunk egyet a magánerdőnkben, azután a tisztás szélén szedünk egy kis vadon termett salátát. Hülye, aki nem így csinálja.

A legizmosabb mégis az a mondat, miszerint márciustól „péntekenként vacsorát visznek a kocsmába: vaddisznópörköltet, édesköményes kolbásszal töltött, fafűtéses kemencében sült pritaminpaprikát.” Egy hagyományosan vallásos olasz faluban nagyböjt péntekjein pörköltet és kolbászt… Hát persze.

Sajnos bevált törvény, hogy a szidás is reklámként működik – ha egy könyvet a kritika ledorongol, akkor azt sokan megvásárolják. Remélem, ez most nem valósul meg…

Zsille Gábor