B. M. emlékére

– Persze, máris jövök – mondta a Vörös. Amikor új(abb) otthonomtól bő négyszáz kilométernyire vastag szeget fogott a bal első abroncs, és foltozhatatlanul tönkrement. Vasárnap délután. A Vörös megérkezett a furgonjával, kiszállt, elővett egy cigarettát, leharapta és kiköpte a szűrőjét, nagy élvezettel rágyújtott, megkérdezte, hogy mi a f.sz van, csóválta a fejét és röhögött, aztán intett:

– Na menjünk, valahol a Hajnal negyedben van egy gumis, ami ilyenkor nyitva tart.

A család az autónak álcázott delfinben maradt, mi pedig elindultunk Kolozsvárra az őszbe hajló nyári délutánban. Az idő kellemes volt, felhők csak helyenként borzolták az ég kékjét. Beszélgettünk a cărmăzani tanyájáról, a Ponoraş-barlangról, az elmaradhatatlan Pokol-völgyi bányabarlangról, a háza építéséről, csempészetről, vegyészetről, lélektanról, forradalomról, alkoholról – és még sok mindenről, amit valamikor együtt csináltunk annak idején…

*

Barlangban fotózni tanulok éppen. Odabent sötét van, de nagyon. Azaz teljesen. Amikor eloltjuk a karbidlámpákat, úgy érzem, felborulok, ellebegek. Belém folyik a sötétség, darabjaimat maguk felé húzzák az üreg falai. Széttép a fotonok hiánya – ha elfogy a fény, elfogy a gravitáció is. Nem tudom, mennyi ideig tart, mindenesetre egy végtelenséggel tovább a kelleténél. Vaku villan. És megint. Aztán a Vörös meggyújtja a lámpáját.

– Mit láttatok? – kérdi.

Semmit, mert sötét volt, mi mást.

– Mintha fluoreszkáltak volna a falak – bököm ki.

– Luminiszcencia, nem fluoreszcencia – feleli, és roppant nagy élvezettel vág bele a magyarázatba –, a vakunak van egy ultraibolya sávja, amitől a kalcit luminiszkál… – és csak mondja. Én pedig értem. Vegyésznek készülök, vagy mi.

This is the beginning of a beautiful friendship…

*

Belépünk a panellakásba, az övékébe. A Vörös egyből a konyhába megy. Körbenéz, majd perelni kezd az anyjával.

– Megkértelek, hogy ha elolvad a jég a mosogatóban, tegyél újat a lombikra és sózd meg!

Az anyja elfelejtette.

– Glicerint nitrálok, bazmeg, ha felmelegszik, felrobban a konyha – mondja, de már röhög, és pakolja a jeget a lombikból kinevezett reaktorra.

Így készült a házi dinamit Kolozsváron ’88-ban…

*

Barlangban fotózunk. A Vörös csomagot vesz elő, körültekintően helyet keres, lepakolja, kibontja. Ma nemcsak vakuval fényképezünk, mondja.

Beállítjuk a gépeket. Szmena 8-as mindkettő, nem csúcstechnológia, de a marosvásárhelyi fekete-fehér filmnek tökéletes. A Vörös kommandíroz, objektívsapkát le, B-re állítva exponálni most!

Begyújtja a csomagot, erős fény teríti be a nagy üreget. Aztán: objektívet letakarni!, utasít. Kételkedem, hogy előhívás után bármi is látható lesz a filmen. Pedig lett. Vajon hol van az a negatív…

Utána vigyorogva mondja, az izzó keverékre utalva: termit.

Egyikünk megállapítja: ezzel hegesztik a síneket.

Másikunk hozzáteszi: és ezzel szedik szét.

Azelőtt és azután összesen nem beszélgettem annyit szabotázsról, mint azon a ’88-beli napon. Ha ezt Ceauşescu mindenhová betüremkedő fülei hallották volna…

*

Ugorjunk húsz évet. 2018-ban kisregényem, az önéletrajzi ihletésű Sortűz kolozsvári bemutatójára a Vörös Brinkley eljött, párjával együtt. Akkoriban ritkán találkoztunk, legutóbb bő fél évvel korábban, az esküvőjén, egy országgal nyugatabbra – akkor közös erővel épp egy söröshordó megcsapolását oldottuk meg. A bemutató után elsörözgettünk. Elmesélte, hogy a ’89-es forradalomban hogyan is történt a bukaresti gáztámadás – vagyis inkább mit véltek annak a helyiek. Vegyvédelmisként szolgált akkor, ott. Lecsesztem: mondhattad volna korábban, milyen jól mutatott volna a könyvben. Majd megírod a következőben, mondta. És még ígért néhány történetet.

*

Sok történet van még. De tőle többet nem hallottam.

*

Gumiabroncsot végül találtunk, ugyan nem ott, ahol kerestük, de mégis. Felszereltettük a felnire, a Vörös visszavezetett a delfinhez, rendbe hoztuk az autót, aztán meglátogattuk őt és kedvesét a szerelés helyétől tízpercnyire fekvő faluban. Jó volt látni őt, őket együtt, az alakuló házat, birtokot…

Akkor láttam utoljára. Az év novemberének elején eltávozott az örök laboratóriumba. Nem volt ötven.

*

Ez az igazi szabotázs.

Király Farkas